Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.lillianaxe.com

Megmondom őszintén, a kultikus jelző hallatán eléggé ambivalensek az érzelmeim. Oké, a szó jelentheti egy csapat esetében, hogy nem érték el azt a szintű sikert, amit megérdemeltek volna, de ilyenkor jön a csavaros kérdés: vajon miért nem? Mert valljuk be, a státuszt birtoklók egy részének kapcsán rögtön felötlik az esetlegesen gyalázatos hangzás, a zavaros ideológiai alap, az "annyira béna, hogy már jó" attitűd, vagy az absztrakció olyan mérvű illetve fajtájú formája, amit csak maga a banda ért meg, meg néhány sznob, akik azt hiszik, hogy értik. Igen, az ellentét, ami a viszonylagos ismeretlenséget emeli értéknek, főleg egy olyan műfaj esetében szembetűnő, ahol a mainstream a rocksztár prototípusában alkotott modern kori isteneket. Gonoszul továbbgondolva a dolgokat, az esetek többségében vajon nem jobb-e a kultikus csapatnak, hogy megmaradt az underground viszonylagos ismeretlenségében, aminek homálya jótékonyan fedi el azokat a hiányosságokat, melyek paradox módon válnak ebben a világban a konstruktivitás és művészi önkifejezés szimbólumaivá?

De tegyük félre a rosszindulatot, mert ha van együttes, ami kultikusságánál fogva igazán többet érdemelne, az jelen kritika tárgya: a "Lillian Axe"-nek ugyan a kezdeti időszakban megadatott a lehetőség, hogy ugyanolyan sztárokká váljanak, mint korosztályos társaik, de az a zenei különbség, amit művészetnek hívunk, koloncként húzta őket vissza a kilencvenes évek hallgatásába. Persze azért azt is meg kell mondani, hogy a louisianai együttest már a kezdeteknél sem lehetett besorolni a hajbandák közé, mert jóllehet minden megvolt, ami a rocksztárrá váláshoz elengedhetetlen – fantasztikus dallamérzék, instrumentális akrobatika, kellemes énekhang, az ördögnél legalább két fokkal megnyerőbb megjelenés – az a fajta intellektus, ami megkülönböztette őket a többiektől, válaszfalat is húzott a mainstream és a csapat közé. Mert hát valljuk be őszintén, az átlag metál kritikus nem igazán szereti, ha nem tudja bekategorizálni, valamihez hasonlítani azt a zenét, amit hallgat, kellenek azok a mintát szolgáltató kapaszkodók, melyekkel betűkben is ki lehet fejezni a dallamokat és érzelmeket. Hallgatva a banda új albumát, egyszerre jut az ember eszébe a Beatles, a pszichedelikus-űrrock, a southern bandák füstszagú világa, de a múlt és jelen hőseinek gitárhősös paganini-akrobatikás kiállása is. Mindehhez járul a Muse – Dream Theater rajongóknak a legutóbbi három király-album – és a Rush dallamcentrikus, érzékeny progresszivitása, vokál-varázsa, valamint a hetvenes évek francia filmes újhullámának szentimentális filmzenei világa. Furcsa egyveleg, nemde? De... de működik!

Az új énekessel felállt csapat a legutóbbi album katasztrofális hangzásán javítva ezúttal olyan albummal jött elő, ami a rengeteg finom ötlet ellenére is első hallásra üt – nos, tudom, hogy vannak olyanok, akikben ennek hallatán egyből az "eladták magukat", "mi ez, diszkó?" program kezdi futni a maga végtelen köreit – részükre csak annyit megnyugtatásképpen, hogy ha a dallamcentrikusságot valaki értékfosztásnak véli, az menjen vasbeton-elemeket emelni a cementgyár mellé. Lillianék ugyan mindig is híresek voltak a ragadós melódiákról, ám most valahogy nyíltabban kapjuk arcunkba – izé, fülünkbe – a csurgatott mézként édes dallamokat, valahogy úgy, ahogy a While Heaven Wept teszi ezt egy másik stílusban. Az új dalnok – aki úgy gondolom, az elődökhöz illő választás volt – kellemes vibratója és érzelmi kifejezésmódja illik ehhez a bensőséges, elszállós "meseerdőhöz", melyben a hallgató minden bizonnyal jóleső érzésekkel kóborol. Amellett, hogy inkább a csöndes szemlélődésé a terep, a regélős-elbeszélős hangnem inkább nyugalmat, mintsem borongós melankóliát közvetít – olyan hangulati világteremtéssel, ami a Queensryche-nak már évek óta nem sikerül.

Az instrumentális csemegék persze ott vannak a helyükön, még akkor is, ha az ember hajlamos a dallamokba feledkezni, bár talán nem annyira komplexen, mint mondjuk a "Poetic Justice"-en, azt azonban ismételten meg kell jegyezni, hogy a gitárosok "árnyékmunkában", a maguk visszafogottabb módján is több virtuozitással szórják a szólókat, mint pár ünnepelt gitárhős az egész diszkográfiáján. Igen, talán ez az a dolog még, ami miatt nem sikerült a bandának kitörni státuszukból: a harsány tolakodás, ami Metálországnak ebben a részében üdvözítő lehet, hiányzik belőlük. De lehet, hogy nekik így is jó. "Cool-tan".

Garael