Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.wreckingcrew.com
myspace.com/overkill

Nomen est omen, az Overkill egy vérprofi gyilkológépezetté vált. A Linsk/Tailer gitárduó ezer százalékos biztonsággal gyártja és szállítja a gyilkosabbnál gyilkosabb riffeket, és élőben is simán leszedik a fejedet. S bár ez némileg képzavar, mivel Blitz orgánuma egyre hasonlatosabbá válik a mérges germán törpééhez (Udóról beszélek, természetesen), a smirglihang is a militáns vonalat erősíti a fejemben.

Hála a magasságosnak, a thrash él és virul, a "vének" is olyan virgoncak, mintha ingyen kapnák a Viagrát valahonnan, de a Trotty Four-on kívül is van egy egészséges, fiatalokból álló utánpótlás. Neveket említeni felesleges, aki szereti ezt a stílust, úgyis kívülről vágja az összes fontosabb megjelenést. De hiába a bivalyerős felhozatal, és hiába, hogy kifejezetten kedvelem a balegyenesek egyszerűségével és hatásmechanizmusával elővezetett zenei érvelést, a progosabb cuccok rendre leszorítják a reszelős albumokat az év végi listáimról (kivéve éppen az előző Overkill szösszenetet).

Ennek a gyökere talán abban keresendő, hogy bár általánosságban a progresszív power/metal mára jórészt elvesztette az előremutató jellegét, a műfaji sajátosságok miatt talán mégiscsak valamivel izgalmasabb, érdekesebb alkotások kerülnek ki abból a szcénából. Itt ugyanis nagyjából tök mindegy, hogy egy '87-es, vagy 2012-es lemezt teszel a lejátszódba, a fejlődés ezen negyed század alatt kábé annyi, mint amennyi haladást az államadósság leszorításában sikerült Magyarországnak elérnie.

Hacsak azt nem tekintjük fejlődésnek, hogy a Pantera és a Machine Head behozta ide is a death metalt, ezen "áldásos" tevékenységük eredményeképpen alakulhatott ki a mai borzalmas thrashcore mozgalom – csakhogy ez már nem az én zeném. Van a vokális teljesítménynek is az a minimuma, ami alá már nem vagyok hajlandó lesüllyedni, úgyhogy ezt a vonalat nagyvonalúan figyelmen kívül hagyom. "Hagyományos" thrash-ben viszont nagy a helyben topogás, így bár a friss cuccok a rajongók számára rengeteg kellemes percet tudnak szerezni, világot megváltani már nemigen fognak.

Ezzel kábé meg is vagyunk a "The Electric Age" bemutatásával. A fenti mondat erre is tökéletesen áll. A New Jersey-beli csapat amúgy is a megbízhatóságáról volt híres, most sem cáfoltak rá erre a reputációra. Atom-biztosan hozzák sztenderdeket, a stílus és a zenekar bevált sablonjait. Náluk két lemez között különbség csak abban van, hogy Blitznek hol kicsit fogósabb, hol kicsit laposabb dallamokat sikerül a muzsikához kiötölnie. Úgy érzem, ebben a tekintetben most némileg elmaradtak a 2010-es albumtól (ami nem is csoda, mert igen magas volt a léc), ezért lehetséges, hogy az év végi listámon megint csak a lábjegyzetben fog szerepelni thrash korong. Azért pöpec zúzda ám ez is, az Ironboundtól csak egy hangyafasznyival marad el, de lehet, hogy még néhány hallgatás, és ezt is revideálom!

Kotta