Mad Max visszatér! Erről a világon a legtöbb embernek Mel Gibson és az ő post-nukleáris apokaliptikus road-movie sorozata jut eszébe. De a rockerek agya másképp működik. Ha Mad Max, akkor a germán énekes-gitáros-producer Michael Voss bandája jut eszünkbe, akik a 80-as években a NWOBHM német oldalhajtásaként nyomták a másodvonalbeli metált, amúgy Heavy Pettin' módra, mígnem Vossi kezébe vette az irányítást, és a harmadik albumukkal (Stormchild) már komoly eredményeket értek el. Majd a negyedik, "Night Of Passion" című albumuk után váratlanul feloszlottak.

 

12 év múlva a Stormchild legnagyobb slágerét újragondolva, a már James Bond által is elsütött bölcsességgel (Never Say Never) tértek vissza új albummal, amely azonban csúnyán megbukott, így Voss inkább Gary Barden Silver nevű projektjébe ölte energiáit.

 

2006-ban aztán újra próbálkozott, és ezúttal Michael Sweet európai helytartójának adva ki magát, keresztény szövegekkel megspékelt hard rock slágereket gyártott (vagy inkább koppintott), de a "Night Of White Rock" igazán beütött. A mai napig kedvenc albumom, van itt Scorpionst megszégyenítő ballada (A Bad Day In heaven Is A Good Day In Hell), vagy Deep Purple-áthallásokkal tarkított hard rock nóta (Night Of White Rock), sőt Saxon stílusú metál (To Hell And Back Again) is. Nem véletlen, hogy fennálásuk legsikeresebbnek tartott turnéját adták 2006-ban a Deep Purple, illetve Alice Cooper előzenekaraként.

 

A folytatás már kevésbé volt sikeres, de azért a "White Sands" is hallgatható album volt. A "Here We Are" lemez ötlete viszont zseniális: megkérte azokat a zenészeket, akikkel valaha együtt dolgozott zenészként vagy producerként, hogy írjanak nekik egy dalt. Így lett ez egy olyan feldolgozásalbum, ami csupa új számból áll. Írt dalt nekik Don Airey, Michael Schenker, Joe Lynn Turner, Jeff Scott Soto, Ozz  Fox, Ken Tamplin, Wolf Hoffmann, Axel Rudi Pell, David Readman és Marc Storace is. Na, innen nehéz a folytatás! A "Welcome America" album meg is bukott rendesen. Az amerikanizált német rockra nemigen voltak kíváncsiak odaát, az öreg kontinensen pedig idegenül csengett a füleknek.

 

Az új album visszatérés. Vagy második rész. Vagy mittudomén. Becsületesen meghallgattam újra a "Night Of Passion"-t, ahhoz vajmi kevés köze van. Illetve talán csak annyi, hogy azon is volt egy Sweet-feldolgozás (Fox On The Run). Most egy "Fever Of Love"-val toldották meg a saját dalok listáját. Zeneileg inkább visszatérés a Scorpions által kitaposott úthoz, a dallamos germán rockhoz, és a 2006-os nagysikerű albumhoz. Szóval inkább "Another Night Of White Rock" ez a lemez. A keresztény rock fehér köntösét azonban levetették és a borítón a kereszt helyett egy szárnyas csillag ragyog (de legalább nem vörös, mint az Acceptnél).

 

A nyitó "Rocklahoma" hallatán csak annak nem ugrik be a Skorpiók Dinamitja, akinek a botfülét receptre írják fel a mozgássérülteknek. (Ám Voss jelentős hendikeppel indul Klaus Meine-vel szemben hangi adottságait illetően.) És a többi dalt is mintha már hallottam volna valahol. De mióta az új Schenker albumon egy Belinda Carlisle melódiát ismertem fel, azóta én már semmin sem csodálkozom. Vossinak az a zsenialitása, hogy a rockzene Dieter Bohlen-jeként ezerszer is el tudja sütni ugyanazt a zenei poént úgy, hogy az ember újra és újra élvezni tudja. A "You Decide" dallamait is előre kitaláltam, annyira nyilvánvaló volt, a végeredmény mégis az egyik kedvencem. A "Fallen From Grace" intrójánál szinte "transzba estem" és dalra fakadtam, hogy "I wake up in the morning, And the sun begins to shine", de aztán mégsem "In Trance" lett belőle, hanem elkanyarodott inkább egy másik - Dokken-esebb - irányba. A "Black Swan" a lemez leggyorsabb nótája lett, egy hattyúnyakkal kiemelkedik a sok középtempós dal közül, úgyhogy ezért még a monofónikus Casio szinti-prüntyögést is hajlandó voltam megbocsájtani. A "Back And Alive"-ban viszont újrahasznosították a Schenker album "Saturday Night"-jának zajongó tömeg-effektjét, ami szerintem gáz. Az instrumentális zárás (True Blue) pedig ugyanolyan ötlettelen, mint a "Night Of White Rock" akusztikus befejezése volt.

 

Összességében csalódás volt számomra, ebből a szempontból talán valóban "egy másik" "Night Of Passion". Április-májusban Axel Rudi Pell előzenekaraként fogják körbeturnézni Németországot. Amekkora visszalépés ez ahhoz képest, mint a Deep Purple előzenekarának lenni, kb. annyival gyengébb az album a "Night Of White Rock"-nál. De azért még sokszor fogom hallgatni, mert Michael Voss zenéje színtiszta eszenciája a '80-as évek dallamos rockzenéjének, egy albumba tömörítve. A gyűjtőknek készült egy "Official bootleg"-gel megspékelt limitált kiadás. Szóval a magamfajta öregedő rockereknek, akik nem mentek el a CD temetésére, van miért csorgatni a nyálukat.

 

CsiGabiGa