Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak




 

ws szines.jpg

Neil Zaza: Clyde The Cat (2012) - avagy egy macska élete Za(n)zásítva

2012.04.11. 10:42 | Dionysos | 6 komment

Kiadó:
Melodik Records

Honlap:
www.neilzaza.com
myspace.com/neilzaza

A történet akkor kezdődött, midőn eltemettem egy jó barátomat (Elton John's Funeral For A Friend). A kertben, az ablakom alatt, hogy mindig ráláthassak. Az ablakom alatt, mely tárva-nyitva, és üvöltött egy végtelenített szomorú dallam, hogy elnyomja a szívfájdalmamat, miközben a könnyem potyogott az ásónyélre. Aztán mégis továbbálltam, mert nem bírtam azon a helyen maradni, ahol minden rá emlékeztet. Ha nem is a 66-os úton, de egy végtelen országúton (Endless Highway) bandukoltam, amikor mellém szegődött Clyde. Először csak tisztes távolból követett, majd egyre tisztességtelenebbül közeledett felém, de amikor megfordultam, mindig elszaladt. Végül azonban az éhség és a kíváncsiság legyőzte a félelemérzetét, és hajlandó volt enni pár falatot a kezemből. Még azt is elviselte, hogy közben óvatosan megsimogassam a hátát. De ölbe venni nem hagyta magát! Azt még ki kellett érdemelnem!
 
De eljött az a pillanat is. Már megbízott bennem annyira, hogy hadakozás nélkül tűrte, hogy felemeljem. Feljebb és feljebb (Higher And Higher 2012), míg végül az ölemben feküdt, jóízűen elnyújtózva, és a hasvakarászást mélyről jövő dorombolással honorálva. Ekkor vettem észre a nyakörvén lógó ékszert (Jewel). Vajon ki lehetett az előző gazdád? Ő csak nézett rám az okos szemeivel, de nem felelt.
 
 
Folytattuk hát utunkat kényelmesen dalolászva (Albinoni's Adagio), illetve inkább csak én dalolásztam, ő meg időnként belevakkantott a magasabb hangoknál. Tényleg, tudtátok, hogy a macskák is tudnak olyan kutyavakkantás-szerű hangot hallatni? Persze ez az ő kifinomult beszédjükhöz képest csak annyi, mintha odavetné nekem, hogy "Cseszd meg!". Lehet, hogy hamisan énekeltem? :)
 
Mindenesetre amikor a távolban felcsendült egy régi-új dallam (Melodia 2012), akkor megint úgy éreztem, jól vagyok ("I'm Alright" feelingem támadt, aki ismeri Zaza előéletét, az tudja, mire gondolok). És ebbe még Clyde sem "ugatott bele"! Később, amikor ibolyaszínekben borult ránk az alkony (Violet Twilight), arra gondoltam, milyen érdekesen is alakult a sorsom. Elvesztettem egy barátot, de találtam egy másikat, aki nem lenne az előző veszteség nélkül. Egész éjjel egy dallam járt a fejemben, melynek még címe sem volt (Untitled 2012), csak úgy rohangált egyik címtől a másikig, míg fel nem ébredtem. Clyde észrevette zaklatott álmomat és fejemhez nyomva szőrös buksiját, próbált megnyugtatni.
 
Amikor elérkeztünk az országhatárig, megszólalt egy vészcsengő (National Anthem) a fejemben: Hová futok? Mi elől? Elhagynám a hazámat is, nemcsak a házamat? Hiszen van már új barátom, akivel nyugodtan élhetek az otthonomban, nem kell a rossz emlékek közt gyötrődnöm. Csak a szépek maradnak. Meg az a fejfa az ablakom alatt, hogy sohase felejtsem el előző életemet. És lehet, hogy egyszer talán majd Clyde-é is odakerül mellé...
 
Persze mindez csak álmaimban (In My Dreams) történt meg, és Neil Zaza története biztosan másképp szól, ahogy mindenki beleálmodhatja a saját történetét, ha átadja magát a csodálatos mesének, amit Neil Zaza gitárja közvetít az embereknek. De aki szereti Joe Satriani síró gitárjátékát, esetleg netalántán véletlenül ismeri Neal Schon instru albumait, (vagy említhetném még a mi Szekeres Tamásunkat és Király Istvánunkat is), annak nem kérdés, hogy ez a lemez igen sokatmondó és "sokat játszott" lesz.
 
Az Elton John nóta újraértelmezése szívfacsaró kezdést ad az albumnak, míg az Adagio feldolgozás Malmsteen után eleve öngyilkosságnak tűnik, de Zazának sikerül egy teljesen más felfogásban, nem a tekerésre, hanem az érzelmekre koncentrálva megfogni a hallgatót. A Nemzeti Himnuszt (természetesen az amerikait) feldolgozni szintén merész ötlet volt, de ha valaki jól csinálja, abból nem lehet baj. Bejött már ez korábban a Queen-nek is az angol, illetve Marcel Coenen-nek a holland himnusszal. Zaza sem vall szégyent e téren. Három ön-újraértékelés is hallható a lemezen, a kevésbé ismert korai "Thrills & Chills" albumáról, ezek 2012-es verziói is remekül illeszkednek a zenei történetbe.
 
Bónuszként egy "Live Studio Version" készült az "In My Dreams" című dalából, mely eredetileg a "When Gravity Fails" albumon volt hallható, de mivel ott a hangsávokat más-más országokban vették fel és utólag keverték egybe, annak személytelenségével Zaza nem volt kibékülve. Ezen a felvételen régi zenésztársa, Raymond Liptak (nini, egy magyar hangzású név) basszusozik és John Sferra dobol. A lemez nagyobbik felét egyébként Garrett Janos (nocsak, még egy magyar származású?) dobolta végig, két dalban pedig az ex-Journey dobost, Steve Smith-t üdvözölhetjük. Az Adagio-ban Mistheria gondoskodik a billentyűk jólétéről, míg három dalban Mark Leach B3-varázsló felelős a kellemes háttérért.
 
Zaza egyébként így beszél macskájáról, aki állandó társa otthon és a lemezstúdióban: "Valahányszor írtam vagy próbáltam volna erre az új lemezre, a macskám, Clyde mindig ott akart lenni az oldalamon, 'menedzselve' a projektet, ahogy csak egy macska tudja. Mindig ott volt és figyelt engem, ahogy dolgozom és ahogy ellátom a céges ügyeimet, melyek a teljes figyelmemet igényelték. Egy nap, amikor éppen az erősítőmön ült, lefényképeztem a telefonommal, és imádtam azt a képet. Úgy gondoltam, jópofa dolog lenne az albumot róla elnevezni, meghálálva ezzel az ő figyelemteljes hozzájárulását." Blackmore ötletét továbbfejlesztve, akik adományukkal támogatták a helyi macskamenhelyet, megkapták a CD-t ajándékba és a lemezbemutató koncerten az első két sorba ülhettek. Nemes gesztus! Eddig is nagy Neil Zaza-rajongó voltam, de most még inkább tisztelem őt.
 
 

CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika

A bejegyzés trackback címe:

https://dionysosrising.blog.hu/api/trackback/id/tr604382690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

garaelkatona 2012.04.11. 18:59:20

Jó és érdekes kritika, kár, hogy én, aki nem ismeri zaza életművét, nem igazán tudom a lemezcímeket az általad írt metaforákhoz kötni, a saját álmaimat beleszőni.
Ez az album tartalmazza a Ripperes Queen feldolgozást is?
A macskák egyébként úgy látszik, megihletik a zenészeket, a Helloween is írt a Crazy Cat-ről egy nótát, igaz, az szar lett. hehehhehe.

CsiGabiGa 2012.04.11. 20:04:29

Nem lemezcímeket írtam, hanem a lemezen szereplő dalok címeit sorrendben. Az alapján szőttem a történetet. Lemezcímre visszautalás csak két helyen van (Thrills & Chills és When Gravity Fails), de ott ezt jeleztem is.
Két nótát szerencsére találtam a Youtube-on azok kedvéért, akik nem ismerik Neil Zaza munkásságát, de tudom még ajánlani az I'm Alright című slágerét, amit az ő "Surfing With The Alien"-jének tituláltam korábban,
www.youtube.com/watch?v=VZc0Ln9DTKQ
illetve a karácsonyi koncertjéről azt a 15 perces egyveleget, ahol amúgy Zorall-módra ismert rockslágerek riffjeire nyomja a karácsonyi dallamokat:
www.myspace.com/neilzaza/music/songs/rhapsody-in-z-62470738

Kottametal 2012.04.11. 22:35:02

@CsiGabiGa: nyugi, nekem egyértelmű volt, hogy számcímekről van szó :)

Érdekes ez a szám, amit már korábban is belinkeltél, mert a feléig elég lagymatag, néztem is, hogy mit eszel ezen a csávón.., még jó, hogy végighallgattam :))))

ArgonX 2012.04.14. 11:39:38

@CsiGabiGa:

@Kottametal:

Neil Zaza ténykedését évek óta figyelemmel kísérem, de számomra marad a "B" kategóriás gitárhősök között... Annak ellenére, hogy az USA-ban elég népszerű. A számok nagy része maradt ugyanaz a lagymatag, öncélú babrálás. Erről a lemezről is elmondható az a kettősség, mint a többiről, hogy egy-két kiemelkedő nóta mellett túl sok a feledhető dal. Az Elton John feldolgozást a DT már elsütötte egyszer, az amerikai himnusz pedig egy teljesen felesleges, ripacskodó tétel rajta, már csak egy USA zászló mintájú gitár hiányzik hozzá... :S

Hammeres fordulattal élve 6/10 :D

CsiGabiGa 2012.04.14. 19:01:08

@ArgonX: Satriani csak egy van, ezt tudjuk. Mögötte második vonalban lenni nem rossz eredmény.
Túrisas most a szívéhez kap, ha jól csalódom, mert ha ez "öncélú babrálás", akkor az ő ARP-fikázása semmi ahhoz képest, amiket te gondolhatsz a német gitárművészről.
A himnusz-feldolgozáshoz meg annyit, hogy ezen az alapon keresztre feszítheted a Queen-t is az angol, vagy éppen az Accept-et a szovjet himnuszért. Bár ez utóbbiba még lehet valami koncepciós jelleget magyarázni, de az igazság az, hogy Wolf Hoffmann a Für Elise után újabb közönség-vadító szólót talált ki, és kész.

Kottametal 2012.04.14. 20:54:14

Én pont ma hallgattam meg, szerintem kifejezetten dallamosan próbál muzsikálni, nem öncélúan teker. Szépen szól a gitárja, és tisztán fogja le a hangokat, de gyorsan is tud játszani, ha akar. Saját stílusa azért nem olyan markáns, ebben egyet értek, és a annak ellenére, hogy technikás nagyon, amennyire én értek hozzá, egy viszonylag szűk spektrumon érzi jól magát, így valóban, egy idő után kicsit egysíkúvá válik a zene... nálam inkább olyan 7,5/10 :))