The Wildhearts: Satanic Rites of The Wildhearts (2025)

A sokat kárhoztatott '90-es évek egyik ritka pozitívuma volt ennek a brit bandának a feltűnése (mondjuk a Faith No More és a Living Colour mellett, sokkal többet nem tudok mondani, ha keresztre feszítenek, se). Tényleg, az föltűnt, hogy grunge ide, nu metal oda, ez volt az utolsó olyan évtized, amikor zenében még történtek új dolgok? A kétezres évek óta semmi, negyed évszázados nihil, retro, vagy a műfajok kevergetése max., az innováció elment vadászni. (A technológia mondjuk rohamos léptékkel fejlődött, de erről később).

Éppen egy virtigli kilencvenes évekbeli ipari metal témával indul ez a lemez is, a Ministry után szabadon. Nem kell sokat várni persze, hogy még az első számon belül átmenjünk a Ramones "Rock 'n' Roll Radio"-jába. Hát igen, ezt várjuk tőlük, ezt szeretjük bennük. A kiszámíthatatlanságot, sokszínűséget. Nagyjából ezeket váltogatják a műsor hátrelévő részében is, ti. a fülbemászó punk-rock slágereket a szőrösebb, (nu-)metalos témákkal, itt-ott egy kis beat(les). Talán kevesebb kreativitással, mint az első néhány albumukon, és persze azon is lehetne vitázni egy jót, hogy mennyire The Wildhearts ez a The Wildhearts, de egy dolgot nem lehet elvitatni: Ginger dalszerzőként a gyengébb pillanataiban is üti a mezőny zömét.

Raven: Can't Take Away The Fire EP (2025)

Leírtam már sokszor, hogy a '80-as évek csapatainak zöme nagyon hasonló pályát futott be: fiatalos düh, kiadói nyomásra elkövetett dallamosodás, nyűglődés a kilencvenes években, feloszlás-újraalakulás, ilyen a Raven is. Namármost, a négy-öt évtizedes küszködés után ezek a vén csatalovak játszhatnának bármit. Lassabbat, dallamosabbat, bluesosabbat. Elfogadnánk tőlük, ahogy pl. Gary Moore-tól is elfogadtuk. De nem, pont ugyanolyan elánnal tolják a szélsebes riffeket és az eszelős énektémákat, mint az első két LP-jükön. (Alighanem az EP címe nem véletlen.) Nincs mese, úgy tűnik, ezek a fickók tényleg ezt szeretik, zsigerből ez jön belőlük még 60 évesen is, ha nincs rajtuk külső nyomás, elvárás.

Az a nagy helyzet, hogy belőlem is. Vesszek meg, nekem ez még most is tetszik. Kinőhettem volna pedig én is ezt a tufa metalt. De valahogy nem sikerült. Blame on me, ahogy a művelt francia mondja. 5 új szám, amiből négy gyors, pörgős. Mindig is toltak egy-egy pszichedelikus, '70-es évekbe visszanyúló (Zep, Sabbath) opuszt a lemezeiken, az ötödik nóta most is ilyen. Plusz 3 koncert-felvétel. Rajongóknak persze, más meg ne hallgassa! Mert még a végén rájön, hogy alapvetően szar az ízlésem.

Wild One: Reach For The Stars (2024)

A Spotify dobálja fel ennek a "bandának" a kislemezeit (azaz úton a friss album), és hát elképesztő. Azért van idézőjelben a banda, mert egyszemélyes projekt ez, egy svéd csóka (Mikael Nilsson) szórakozik a stúdiójában és alkot a nyolcvanas évek stílusában. És azért elképesztő, mert instant slágergyűjtemény ez is, az eredetiket már-már megszégyenítő színvonalon. Írtam egy hasonlóról (ITT), a különbség mindösszesen annyi, hogy amíg a Palace esetén az MI segítséget 30-40%-ra saccolom, itt minimum 80-85%-ot mondanék/érzek. Igen, itt tart a technológia, a mesterséges lassan – értő kezek alatt persze, gondolom – jobb lesz, mint az élő. És az AI nem alszik, nem bunkó, nem másnapos, nem pofázik vissza, ahogyan egy igazi zenész, főleg egy igazi rocker teszi.

Lehet persze azt gondolni-mondani, hogy ezek a művek sosem lesznek igazán sikeresek. El kell keserítselek benneteket: ide a bökőt, hogy Tobias Forge (Ghost) pontosan ugyanezt csinálja (márpedig rá igazán nem lehet azt mondani, hogy ne lenne sikeres) – elszöszölget a stúdióban a géphaver segítségével, amíg tökéletes nem lesz a produkció. Egyetlen dolgot csinál jobban (sokkal jobban): ő úgy lop… izé, hasznosít újra, hogy nem veszi le egy az egyben egy letűnt korszak stílusát, hangzását, amitől a Palace vagy a Wild One porosnak, avíttnak tűnik és egyből megtizedeli a potenciális célközönségét. Ő is pofátlanul felhasznál konkrét dallamokat, riffeket (lásd: új lemezen a Journey nyúlás, vagy a "Ritual"-ban a "Symphony Of Destruction" riffjének a re-cirkulálása), de ezeket úgy pakolgatja egymásra, hogy az egyetlen konkrét stílust, korszakot sem koppint – amivel releváns tud lenni napjainkban is. Ez is egy eredmény, nem is kicsi, nem szeretném lebecsülni. Sőt, ha jobban belegondolok, én is kábé ugyanezeket a riffeket és dallamokat tölteném be a gépbe (ABBA-tól a Megadeth-ig), hogy ezek stílusában, ezekre emlékeztetően (de mégse pont ugyanúgy) dobálja ki az új gitár- és énektémákat, amikből válogathatok – már ha én lennék a Ghost zenei agya. Azt hiszem, az ízlésünk nagyon is hasonló Forge úrral. :D Egy szó, mint száz, a jövő bekopogtatott!

Kotta