Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.paradiselost.co.uk
myspace.com/paradiselostuk

A '90-es években már annak örültünk, ha valaki nem grunge-ot vagy rap/funk/hip-hop/stb. metalt tolt, így tehettek szert nagyobb népszerűségre az olyan black/gothic/doom szférából érkező kvázi rétegzenék, mint amit a Therion, a Paradise Lost, a Type O, vagy az Amorphis játszott. Ekkor lendült fel az In Flames, Arch Enemy, Dark Tranquility fémjelezte melodikus death vonal is. És akkor még nem szóltunk a - keményedő korral ellentétben éppen bebuzuló - Metallicát pótolni hivatott olyan bandákról, mint az Iced Earth és a Pantera. (Nem kell hőbörögni, annak indultak, legalábbis a hallgatók fejében betöltött szerep tekintetében.) A rockerek azon része, aki nem fogadta el a szép új világot és az azzal járó szép új fémzenét (nu-metal), nemcsak dühösebb lett, épp úgy, mint a '80-as évek optimizmusából traumával ébredő közhangulat, de felfedezte magának ezt a "kult" vonalat is – ez kérem, még igazi metal volt, ráadásul a korszellemhez hangolva.

Nem mintha nem léteztek volna mindig is extrémebb muzsikák a műfajon belül, csakhogy azok legtöbbször nem képesek kitörni az underground státuszból. Talán paradoxon, talán nem, de jórészt a grunge hullámnak köszönhető, hogy ezek akkor a föld alól a felszínre kerülhettek, mely következtében jóval mélyebb nyomot hagytak a mai modern rockzenén, mint amire józan ésszel számítani lehetett. Engem legalább is újra meg újra elképesztenek az olyan jelenségek, mint amikor Amerikában megjelenése hetében a komolyabb listák élére kerülni - Bon Jovi country bizbaszai mellett - rockzenekarként mondjuk egy Slipknot album képes csak. Beteg, darabokra szakadt világ ez… Összességében mindezt nem pejoratívan értem, csak tényként közlöm. Ha nincs ez a relatíve ingerszegény környezet akkor, például nem biztos, hogy megismerem és megszeretem mondjuk a Trouble-t, akik a '80-as éveket teljes inkognitóban pengették végig. (Tessék beleképzelni magatokat az akkori információhiányos helyzetbe, a világnak erre a felére még nem jutott el a híre és a zenéje – mint most - a kevésbé ismert bandáknak.)

A "Tragic Idol" (milyen találó lemezcím ez ebben a kontextusban...) kapcsán azért merültek fel bennem ezek a gondolatok, mert a nagy kérdés a Paradise Lost új munkái esetén is mindig az, hogy vajon ismét beigazolódik-e a "ha nincs ló, jó a szamár is" elv, azaz, hogy ami frankó volt '95-ben, az 2012-ben már nem feltétlenül elég, és hogy csak alternatíva híján értékelődött fel anno néhány középszerű muzsikus egy-egy jobb pillanata. Most sem érdemes nagyon pattognod, inkább lépj hátra kettőt és némi távolságtartással valld be: ugye te sem gondolod komolyan, hogy Nick Holmes jó énekes, vagy hogy Greg Mackintosh nem egy átlagos zenész? Nem akarom túllihegni ezt a jelenséget, csak jelzem, hogy némileg kényszerből engedtünk a színvonalból, elhitetve magunkkal azt, hogy fontosabb a fíling és az "eredetiség", mint a technikai fölény. Holott mindez együtt szükséges egy igazán kiemelkedő alkotás megszületéséhez.

A válasz a fenti kérdésre pedig az, hogy igen is, meg nem is. Egyrészt hurrá, meg minden, hogy Holmesék végre - úgy tűnik - véglegesen maguk mögött hagyták a techno-pop bénázásokat. Újra dögösek, melankolikusak, sötétek, miegymás, egy szóval azt csinálják, amihez a legjobban értenek és amit elvárunk tőlük. Mondjuk ez nem akkora meglepetés a "Draconian Times" nosztalgia turnék után - úgy látszik őket is elkapta a retro- és ujjáalakulási hullám szele. Ilyen szempontból a lemez teljesen rendben van, van hangulata, a szerzemények erősek, a hangzás bika, ergo simán odatehető a klasszikus albumaik mellé. Nem vettem elő a "Draconian"-t vagy az "Icon"-t, de szerintem azok sem voltak jobbak. Ugyanakkor Mackintosh azóta sem lett jobb gitáros, ahogy Nicky boy sem vett énekórákat Russel Allentől (bár ki tudja, valamennyit fejlődött az idők során), továbbá simán fel tudok sorolni jó néhány ugyanilyen erős (uram bocsá' erősebb) albumot ez elmúlt 4-5 hónap megjelenéseiből. Újdonságnak pedig természetesen mindezt ma már semmiképpen sem lehet nevezni. A verdikt? A verdikt így egy bazi nagy közhely: nem érdemes azon filozni, hogy mennyire érdemelték meg a figyelmet akkor és érdemlik meg e miatt most, aki annak idején megkedvelte az Elveszett Paradicsom hangzását, hangulatát az most verdesheti a hátsóját a földhöz örömében. Akit pedig eddig hidegen hagytak, az most is nagy ívben fogja le...sajnálni őket, mint kényszer szülte, tragikus idolokat, aki egy időben maguk sem tudtak mit kezdeni a rájuk szakadt népszerűséggel, ezért most visszaváltottak szánalmas múltidézésbe.

Kotta