Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.at-vance.olaflenk.com
myspace.com/atvance

Hiába minden nyűglődés, fikázás, cinikus megmondás, tudomásul kell venni, hogy Malmsteen megkerülhetetlen a metal zenei történelemben. Oké, rendben van, lehet hivatkozni a nagyapára, egy bizonyos Blackmore nevű úriemberre is, de tény, hogy a svéd gitármágus annyi szerelemgyereket pottyantott el egomán élete során, amennyit egyetlen klóntenyésztő metálzenei laboratórium sem produkált. Igaz, hogy voltak olyan lombikban fogant utódok, akiknél megállt a genetikai tudomány, és gitár helyett mondjuk billentyűs hangszer reprodukálódott kéz helyett, de oda se neki, ők is vígan szánkóztak tovább azon a bizonyos neoklasszikus életúton.

Az At Vance persze soha nem is szégyellte a vérrokonságot, Timur, izé, Olaf Lenk, ha nem is egy az egyben, de meglehetős hasonlósággal építette fel a maga birodalmát, és alkotta meg a gitáros and Co. csapatot, nem tagadván az apuka saját magán kívüli alapvető bizalmatlanságát az olyan zenészek iránt, akik készek együttműködni vele. Mert kell egy csapat, mondta volt Minarik Ede, de nem árt, ha a csapatot alkotó aládolgozók kellő szorgalommal valósítják meg a vezér akaratát. Nem mintha annyira gyakran cserélődnének a tagok az együttesben, de tény, hogy szinte minden egyes hang a vezér gitármágus fejéből pattant ki, és a társak dolga csupán a gondolatok zenei formába való öntése. Kritika nincs, aki megmondó ember akar lenni, az repül. Még szerencse, hogy nem vagyok az At Vance tagja, mert legutóbbi két kritikám hatására már minden bizonnyal sarokba és kizárva enném az állástalan muzsikusok keserű kenyerét. Mert valljuk be, a Rick Altzival elkövetett legutóbbi albumok nem tudták tartani az Oliver Hartmnannal és Mats Levén-nel elkövetettekét, sőt, még az olyan harmadrangú klóntesók is élvezetesebb munkát tettek le az asztalra, akik nem vállalván saját arcukat, Iron Mask-kel takaródzva mutatták meg, hogy is kell azt új évezredben neoklasszikus metált játszani.

Úgy látszik azonban, hogy Lenk mostanában kissé összeszedte magát, mert jelen album talán a legjobb a Levén éra óta. Igaz, hogy módosult egy kicsit a zenei képlet, és a neoklasszikus szólóorgia átadta helyét a szellősebb, rockosabb megközelítésnek, de a feltálalt dallamok azok torkán is lenyomhatják az új lemezt, akik csak arpeggiókat szoktak vacsorázni. Mert úgy gondolom, hogy a slágerközpontúbb megközelítés nem feltétlen a metál elárulásának közvetlen bizonyítéka, és ha izomból már nem megy a virgahalmozás, nem fogunk a dallam-törzsanyag hallatán sem csalást kiáltani, még akkor sem, ha néhány fordulat már igencsak ismerős a korábbi At Vance dolgozatokból.

Oké, talán nem kellett volna a lemez közepére egymás után két lassabb szerzeményt odabiggyeszteni, de minden nem lehet tökéletes, én inkább örülök, hogy három-négy dúdolható slágert azért csak sikerült összehozni, ráadásul nem a gagyi színvonalán. Ha pedig kaptam tíz-tizenöt percnyi kellemes melódiát, már megérte, mert ennyi mindenkinek jár. Nem csak hírnévből.

Garael