Kiadó:
Razor & Tie Label

Honlap:
www.deesnider.com

Szeretem a giccset, bolondulok a modoros énekstílusért, elbűvöl a teatralitás és könnyedén esek áldozatul a hatásvadászatnak: no, egyszóval potenciális musical rajongó vagyok. Illetve lennék. De igazából csak azok a fő slágerek kötnek le, melyeket még az is eldúdolgat, akinek fogalma sincs, milyen darabot is csücsörít kifelé – egy egész estés Broadway folyam még nekem is túl sok, agyonnyom a kiszámított csillogás és könnyen beleunok a darabok gyengébb-töltelék részeibe, a sztori pedig… nos, kedvenc íróm, Moldova, aki három mondatban – két poénnal egybekötve – képes összefoglalni egy kétórányi zenés mű lényegi mondanivalóját. De lehet, hogy másfélben is.

No, de nem véletlen, hogy tavaly úgy estem hanyatt Bob Kullick SIN-atra lemezétől, mint a maláj erőművész Fülig Jimmy pofonjától: a Brodway musicalek szellemiségét tükröző Sinatra slágerek metál környezetbe történő interpellálása elismerem, nem biztos, hogy az értékteremtés csúcsa, de hiába… Amit például Townsend művelt a "New York, New York"-kal, az már annyira felháborítóan polgárpukkasztásos, hogy tapsot érdemel, és hát Ripper kohász dalának is jót tett az acélba öntés. Igen, azokban a dalokban – még ha nem is mindig sikerült a crossoveres genetikai mix – éreztem a változtatási törekvést egy olyan világ létrehozására, melyben a régi, gumiruhás Godzilla küzd meg a mai Terminátor-sárkánygyíkkal, az énekesek pedig bírták hanggal azt a kihívást, amit Sinatra jelent a maga Las Vegas-i show-kultúrdominanciájával.

Érdekes, hogy ez a maga nemében a metál szellemiségével olyannyira szembeállónak tartott flitteres világ igazából mennyire is rokon a hard rock arénák hangulatával, és a szimfonikus stílusok erőltetett bombasztikusságával, igazából nem is csodálkozom, hogy az extrém külsőséget a mainstreambe passzintó, extrovertált Dee Snider felvállalta a húsz évvel korábban esetleg csak látens vonzódásként elfojtott musical-mániáját, és kihasználva a devianciákat toleráló új világot, egy egész lemeznyi dal képében adott hangot ennek. (Mert biztos vagyok benne, hogy az ős Twisted rajongók egy része "ez megőrült?" felkiáltással dobja virtuális kukába egykori kedvence próbálkozását.)

Az persze nyilvánvaló, hogy éppen ezért nem kereskedelmi okai lehetnek Snider stílustévelyedésének, biztos vagyok benne, hogy az eredeti Broadway rajongók 99.9%-a azt sem tudja, ki ez a szőke, hosszú hajú fazon, és a gitárra hangszerelt dalok első darabja után hasonló vehemenciával nyomja meg a delete gombot, mint az említett egyszeri rockrajongó. Hogy kinek is szól akkor az album? Hát például az olyan elfajzott ízlésű kritikusnak, mint amilyen én vagyok. Illetve szólna. De sajnos, ez még nekem sem jön be. Hogy miért? Mert az ötlet életképességéhez nem elég az eredeti dalok alá gitárt pakolni, az ütemet rockosra gyorsítani, a dallamokat pedig rekesztve, vendég énekesnőkkel, illetve énekes kanokkal "elrockizni". Ettől csak az original színvonal fog oda jutni, ahová a rockerek többsége szerint való, vagyis a béka feneke alá. Snider hangjából sajnos hiányzik az a modorosság, ami önironisztikussá varázsolhatná a dolgot – és ami Townsendnél olyannyira működött -, vagy az a nagy ívű iskolázottság, ami a Northern Kings-féle adaptációkat tette szélesvásznúvá, így aztán a kiválasztott dalok áthangszerelve nem nagyon jelentenek többet, mint a klasszikusok disco-ritmusban.

Persze nem csak a hangról van itt szó, a producer nem üttette le azt a magas labdát, amit a musical műfaj a maga globalizációs törekvéseivel olyan magasra feldobott – ezt bizony egy olyan művésznek ki kellett volna használni, aki karrierét a kötöttségtől mentes zabolátlan zenei vágykiélésből építette fel. Humor tehát "ohne", a drámaiságot Snider nem tudja átkonvertálni a gitáros közegbe, így nem marad hát más, mint az unalomig ismert slágerek organizálódni képtelen kilökődési törekvése – ez pedig sajna másfajta feszültséget teremt, mint amit elvártunk volna. Kár, még annak ellenére is, hogy Snider őszinte öröme esetleg megmentheti a produkciót a csúfos bukástól. De talán még az sem.

Garael

(No látjátok, a videóban rejlő vizuális humorból igazán juthatott volna az énekbe is. Ugye, Mr. Portnoy?)