Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.rubiconrock.hu

Nem tudom, mikor is fordult velem elő utoljára, hogy magyar együttes lemezét egymás után, szünet nélkül, kétszer is meghallgattam. Pedig engem aztán senki sem vádolhat "kultúrsznobizmussal", a gyakran lesajnált, 20 évvel ezelőtti sablonokba merevedett magyar heavy metal színtér – amilyen vádakkal illetik ugye az általam most megnevezni nem akaró bandákat – állandósult szereplőit nyíltan kedvelem, még akkor is, ha ez nem mindig úgy jön le a kritikáimból, ahogy azt szeretném. Kaptam én már hideget-meleget, privát levelet a kritikai áldozattól, nyílt felszólítást és fenyegetőzést ismert énekesektől, ezenkívül voltam már zsidó-bérenc (hogy ennek milyen relációja van a zenéhez, máig sem tudom!), kommunista csökevény, magyarellenes zenei analfabéta – ha tárlatot nyitnék a tulajdonomban lévő levelekből, talán még azok is elcsodálkoznának, akik bennfentesként saját bőrükön érezhetik a kicsiny magyar zenei piac és a művészi érzékenység okozta "háború" minden kín-keservét.

Annak persze örülök, hogy idén már két magyar produkcióra is tiszta lelkiismerettel mondhattam, hogy teljes mellszélességgel vállalható – Ego Project, Omen – és még előttünk van a Kalapács és a magyar bandák között az általam leginkább kedvelt Pokolgép lemeze. Erre mit ad az ég, a Metal Hammer CD mellékleteként olyan hazai album tört utat maga előtt mindenen át, amit mintha zenei preferációm dallamérzékenyebb felének írtak volna. A Rubicon első EP-jéről annak idején mintha "értekeztem" is volna, de megmondom őszintén, annyira nem találtak el, hogy maradandó nyomot hagyjanak bennem, azon kívül, hogy a minőség már annak idején is adott volt.

Az első teljes albumot aztán nem is hallgattam meg, de az EP mondhatni markánsan más zenei világot fogalmazott meg, mint amivel itt és most találkoztam: a magyar hard rock hagyományait ápoló debüt album – kvázi Edda utánérzéssel – igencsak megváltozott, talán a záró, "Csak még egyszer" utal vissza a kezdeti időkre, ami esetleg a tagcserékre, esetleg a tagcseréket okozó koncepció-változásra vezethető vissza, ám mindenképpen üdvözítő. Mégis, miben áll a változás? Nem, a fiúk nem fordultak galoppozós speed metálba, de az alapok határozottan szigorodtak, és ha nem lennének a refrének, én leginkább a svéd power iskola riff-termelő gyárának futószalag-termékeit említeném, ám ezzel semmiképp sem higgye senki, hogy tucat-termékről van szó!

A dallamok ugyanis megmaradtak a hard rock dimenziójában, a Gyöngyvérből ismerős énekes, Orbán-Ducos Tamás melankóliába hajló – és inkább dark-gótik releváns – hangja pedig olyan érdekes egyvelegét adja a dallampárti komponenseknek, ami unikumot gyárt a magyar "heavy metal fabrikácsban". Ha blogunk nem lenne a metál zenék elkötelezett híve, és az ilyesfajta tetszésnyilvánítás nem számítana szentségtörésnek az oldalon, azt is mondhatnám: egyes refrének popos (talán Ákos?) könnyedséggel húznak mézesmadzagot az orr alá (vagy fülbe?), még akkor is, ha a vokalista kiváló és különleges orgánuma az említett módon festi kissé sötétebb tónusúvá a szivárványos popvilágot.

Tudom, hogy a metálban érdekes módon nem elsődleges érték az azonnal ható dallam – mert hát ugye kell, ami megkülönbözteti és kiemeli a stílust a könnyűzene egyéb reprezentánsainak köréből –, de én nem tartozom a törvénykező keményvonalasok körébe, és az olyan potenciális, rádiós slágernek is megfelelő dal, mint a "Valaki más" úgy kényszerít térdre, mint a leggyilkosabb power riffel megtámogatott metál csatakiáltás. Lehet, hogy lelepleződtem, és csak egy vagyok a pop beépített ügynökei közül? Azt döntse le mindenki maga, miután meghallgatta az albumot, várom hát az ítéletet…

Garael