Kiadó:
Radiant Records

Egy pár dolgot már mindjárt az elején leszögezhetünk, s le is kell szegeznünk, amennyiben korrekt ítéletet kívánunk hozni erről a megjelenésről. Először is a Morse-Portnoy-George triumvirátus abszolút garancia a minőségre, ezek az emberek százszor meg ezerszer bizonyították már, hogy a világ élvonalába tartoznak. Másodsorban, éppen ezért még akkor sem fércmunkát adnak ki a kezük közül, ha gyakorlatilag stúdiózás közben, mintegy maguk szórakoztatására, valószínűleg mindössze egy-két próbával és különösebb utánajárás nélkül, jóformán emlékezetből játszanak el és rögzítenek rock klasszikusokat.

Ha már rock klasszikusokról beszélünk, azzal is tisztában kell lennünk, hogy az Atlanti-óceán elég nagydarab vízfelület, s ami klasszikusnak számít az egyik felén, az a másik felén nem föltétlenül az, de az is könnyen előfordulhat, hogy még csak nem is ismeri senki. 2006-ban már megjelent egy "Cover To Cover" lemez, és azon is szerepeltek olyan előadók dalai, akiket Európában alig, vagy egyáltalán nem ismernek. Ez a második gyűjtemény még sokkal inkább amerika-orientált. Lehet, hogy Boz Scaggs, Todd Rundgren és a Steely Dan rendszeres szereplői az amerikai "classic rock" rádiócsatornáknak, de mifelénk a legtöbb rocker csak fogalmatlanul fölhúzza a szemöldökét, hogy: "mi van?" Ezt csak tetézi, hogy a földolgozott zenészek és együttesek nótái közül sem mindig a legnagyobb és legjellemzőbb slágereket válogatták ki.

Zenészeink a "Cover 2 Cover" első (és nagyobbik) felét, hét dalt, a rövidesen megjelenő Neal Morse szólólemez, a "Momentum" stúdiószüneteiben pakolták össze. Az ucsó öt nótát pedig még 2008-ban rögzítették, miközben a "Lifeline" albumon dolgoztak. Sokat elmond a három muzsikus kvalitásairól, hogy egy Subway szendvics és egy nagy bögre filteres kávé között ilyesmire képesek, mialatt - ne felejtsük - egy komoly progresszív lemezen dolgoznak gőzerővel.

Nem kötelező anyag, nem is a legjobb válogatás, de tisztességesen föl van rántva, hibátlanul szól, és a rajongóknak csecse kis ajándék. Igazából nem piszkáltak bele az eredeti verziókba, de a  modern hangzás és némileg kompetensebb hangszerkezelés miatt érdemes adni neki egy esélyt. Személyes kedvencem a "Come Sail Away" a Styx-től. Mondjuk az eredeti is epikus, meg  is ágyazok itt neki a végén...

Tartuffe