Érdekes, hogy mindenki ex-Marilyn Manson gitárosként emlegeti őt (íme, még én is), pedig 2005 óta folyamatosan Rob Zombie gityósa, és olyan előadók lemezén is közreműködött, akikről soha a büdös életben nem jutna eszünkbe John 5. Így például - még saját nevén, John Lowery-ként - Rob Halford 2wo nevezetű indusztriális metál próbálkozásának is ő volt a másik főszereplője, és David Lee Roth gitárosa is volt, Steve Vai-t és Jason Becker-t követve ezen a neves poszton. (Nagy dicsőség egy ilyen sorba beállni.)

 

Szóval, az említett 2007-es "ördögös" lemez után csinált egy gyengécske albumot, melyre az egyik baráti oldalunkon nemes egyszerűséggel csak annyit írtak, hogy bő negyven perc recskázás. Egyetértek. Hosszú távon igen fárasztó volt az egyforma dupla lábgépes speedmetál tempóra, agyontorzított gitárral virgázó gitáros lemeze. Ez már inkább a sportgitározás kategóriájába tartozott. Hosszú időbe telhetett neki egy magyar fordítót találni, de végül mégis megszívlelte az említett kritikát, mert a 2010-es "The Art Of Malice" album már lefektette egy újabb John 5 arculat elemeit.

 

2012-ben aztán John 5 megcsinálta "istenes" lemezét, és most egy igen változatos, még a 2 évvel ezelőttinél is érdekesebb lemezt tett le az asztalra. Az agyontorzítózott Telecastert igen gyakran cseréli Fender Acousticra, hogy időnként flamenco, máskor bluegrass stílusú, vagy a gitárdobot is használva ritmusszekciónak, amolyan "tomiemánueles" dalokkal zökkentsen ki a John 5-nál megszokott speed-es hangulatból. Ráadásul látszik rajta, hogy nemrég közreműködött Alice Cooper "Welcome 2 My Nightmare" lemezén is, mert sikerült el/átemelnie onnan némi kis nyomasztó, rémálmos hangulatot, legalábbis az első számba, ami szerintem szintén jót tett az albumnak; remek nyitónóta lett a "Welcome To Violence"-ből. Totál brutál metál anyuci unszolására ("Play the guitar, play it again, my Johnny!").

 

 

Michael Jackson "Beat It"-je nagyon divatos mostanában, Malmsteen is feldolgozta ("High Impact" című instrumentális válogatás lemezének bónuszaként), a nemrég bemutatott Rubicon albumon is szerepel ez a feldolgozás, és most Johnny is (tényleg, hogy lehet egy John 5-ot becézni, Fivey?) inkább ehhez a dalhoz nyúlt, nem magához. És valamiért egyik sem tetszik maradéktalanul. Malmsteen közismerten xarul szól mostanában, és Ripper Owensnek sem állt jól a Michael Jackson-image, a Rubicon meg írhatott volna egy magyar szöveget rá (ahogy az Avatar tette magáévá a Journey "Separate Ways"-ét). Remekül sikerült ellenben a John 5-verzió, bárcsak azt a Casio-s dobgép-prüntyögést tudnám feledni az elején!

 

 

A lemez különlegessége, ahogy korábban is említettem, az az ellenpontozás, amivel a gyors nótákat ellensúlyozza, hol bluegrass (Ashland Bump), hol flamenco (Noche Acosador) stílusban, de nagyon ízléses a Malmsteen "Farewell" stílusban nyitó, majd az akusztikus alapokra játszott Van Halen "Cathedral" ízű tompított gitárszólóval megspékelt alkotás is (The Lie You Live), míg a záró, akusztikus ballada (Creepy Crawler), amolyan melankolikus levezetés a feszültségekkel teli album végén. Épp az ellentéte a nyitó tételnek.

 

 

De a gyors nóták is sokkal kidolgozottabbak, változatosabbak, mint korábban. A "Killafornia" heavy rock riffeken nyugszik, a "The Lust Killer" inkább hard rockos, a "The Hill Of The Seven Jackals"-szel pedig már szinte Steve Vai-i magasságokba emelkedik a dallamvezetésével, felépítésével és persze a stílusos szólójával.

 

Az album borítóját Rob Zombie festette, ettől állítólag nagy durranás, szerintem ennél ezerszer jobb is lehetett volna, és volt is már (lásd: "The Devil Knows My Name"). Mindenesetre az eddigi legváltozatosabb és legtechnikásabb szólólemezét sikerült összehoznia, nagy nevek nélkül, de maximálisan a dalszerzésre koncentrálva, és egy másik, érzelmesebb arcát megmutatva az álarc mögött.

 

CsiGabiGa