Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.sonataarctica.info
myspace.com/sonataarctica

Jóllehet, akik ismerik az ízlésemet, meggyőződéses, fekete öves korai speed metálos Sonata rajongóként tartanak számon – ezért nem is igazán ítélnek autentikusnak, hogy az utóbbi idők progresszív harcmodoráról írjak – azért azt is elismerik, hogy nem ódzkodok a dallamoktól, sőt. Azt is írhatnám, hogy értékelési szempontjaim elsődleges faktorként szerepel a követhető melódia – ha ez megvan, a többi lehet a legprogresszívebb, "legriffdöngölésesebb" körítés, segítségükkel még a vérhányásos tengeren is kedvem támad átruccanni.

Nos, éppen ezért tévednek azok, akik azt hiszik, nem tudtam túllépni Kakkoék első két albumának "Stratovarius rokonságos", csemballós kapkodásán. Nem, kérem, én az utóbbi albumok progressziós útkeresésében nem a "hej, rigó, rigó, részeges ló" turbóvágtáját hiányoltam. Megértem, hogy egy bizonyos életkoron átlépve igény támadhat a művészben a továbbfejlődésre – illetve az új utak keresésére. Ez az út a Sonata esetében azonban kissé kacskaringósra és rafináltra sikeredett, mert az utóbbi két lemez hiába tört addig ismeretlen, musicales, progresszív világ felé, éppen azt a lényegi momentumot felejtették ki a műszakiak az aszfalt anyagából, ami igazán karaktert adott a csapatnak: a dallamokat. Rendben, a "The Dead Skin" vagy a "Juliet" olyan mértékű sláger, melyből évente csak egy-kettő születik a metál-világegyetemben, ám az ember nem kétszámos EP-t vár, ha egy egész albumnyi Sonata dalt kap, főleg, ha az említett szerzemények és a többi között – a dallamokat tekintve – olyan mértékű szakadék tátong, amit egyszer sem tudtam átugrani, pedig istók uccse, jó párszor megpróbálkoztam vele.

Lehet, hogy a hasonszőrű rajongók panaszai eljutottak a finnek fülébe, mert az új lemez – ha nem is tért vissza a csikóévek szabad-formagyakorlatos viháncához – mindenképpen egy jóval közérthetőbb, rövidebb etapokban gondolkodó, dallamcentrikusabb anyag lett, még akkor is, ha a koncepció elsősorban az eddigi Sonata korszakok összefoglalására épül. Van itt hát minden, mi szem-száj és fül ingere. Két részes, 15 perces progresszív elemekkel tarkított, csodálatos vokálmunkával megtámogatott filmszerű, musicales nagyeposz – melyből ezúttal nem felejtették el a megjegyezhető refrénelemeket –, a korai időkre visszautaló, ám countrys bolondozással pikánssá tett játékos sláger – "Cindlerbox" –, az először furcsának ható, szinte technós ütemekkel induló, ám egy amolyan "Dream Evil"-es power indulóvá bontakozó, málházós himnusz – "Shitload Of Money" – és az első két lemezről lemaradt speedbomba – "Losing My Insanity".

A csapat ezúttal sem hagyott azért kétséget afelől, hogy olyan zenei kvalitásokkal rendelkeznek, ami szinte az összes dallamosabb fémstílus szakavatott mesterévé teszi őket. A "Somewhere Close To You" új értelmezést ad az agressziónak a Sonata univerzumban, olyan gyilkos, staccató riffekkel tarkított dallamcsokorral kedveskedve (figyeljétek a szinti horrorcsikorgásos aláfestését, beszarás!), amit még a legkeményebb szívű metál harcosnak is könnyet csalhat a szemébe, már persze ha illik egy harcosnak sírni. És akkor még nem beszéltem a lemez előzetesként kiadott rádiós slágeréről, az "I Have A Right"-ról, aminek refrénjétől a fémhegyek is megolvadnak (vazze, bocs az eposzi jelzőkért, de nagyon odavagyok a dologért).

Nem hiszem, hogy van a Földön olyan tradicionális Sonata rajongó, akinek csalódást jelenthet az album, hiszen mindenki megtalálhatja a maga kedvencét. Színes, többszólamú vokálok, melyek felett ott lebeg Kakko csodálatos hangja, ötletes, játékos, de szigorra is képes hangszerelés, melyben úgy váltják egymást a dallamok és bikaszar vastagságú riffek, mint plázacicában a mellimplantátum, célirányos tömörség, és értelmét nyerő többrétegű power progresszió, ez kérem a mai Sonata Arctica. És tudjátok mit? A "Stones Grow Her Name" még a fekete övet is levetette velem, hogy átigazolhassak az új Sonata dojóba. Mert ott a helyem, gyertek Ti is.

Garael