Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.wigwam.no

Szeretem a progresszív rockot és az igényes progresszív metalt. De szeretem a fílinges hard rockot és az odab*szós thrash metalt is. Sőt, itt egy - divatos szóval - "coming out": csipázom a jófajta, dallamhegyekben tobzódó, pimasz, tökös glam metalt és stadion rockot is. Márpedig utóbbi műfajban az egyik (ha nem a) legtehetségesebb banda manapság a norvég Wig Wam. Kíváncsian vártam tehát, hogy a maga nemében tökéletes "Non Stop Rock 'n' Roll" után merre veszi az irányt Age Sten Nielsen bandája.

Jelentem, a vikingek végleg kinőtték a glam kategóriát. A "Wall Street" nem csak tematikájában (minden rossznak eredője az a fránya pénz) üt meg egy komolyabb hangot, de zeneileg is egy jóval érettebb alkotás. Nem kell félni, van itt azért lazulás is rendesen Def Leppard/Extreme módra, de sok olyan oldalukat is felvillantják, amik eddig nem voltak ilyen hangsúlyosak. Az "OMG! (Wish I Had a Gun)" riffje például annyira dögös, hogy egy klasszikus Ozzy vagy Dio albumon is helyet követelhetne magának, a "Victory Is Sweet" már-már szinte epikus, a "Bleeding Daylight"-ban egy pillanatra beköszön a '90-es évek Scorpionsának dallamvilága, a "Bigger Than Better" pedig a korlátait semmibe vevő, kísérletezgető Queent juttatta az eszembe.

Freddy Mercury csapatának szabad szellemisége amúgy a teljes albumra rendesen ráveti az árnyékát, mintha ők is azt próbálnák meg itt bebizonyítani, hogy bármit el tudnak játszani úgy, hogy a végeredmény azért jellegzetes marad. Az mondjuk nem kérdés, hogy zeneileg a Wig Wam "rendben van", csak meg kell hallgatni milyen ízlésesen penget Trond Holten gitáros, bármilyen stílusról legyen is szó. (Nem beszélve a gyönyörűséges záró instrumentálisról - Túrisas, ezt gyakorold otthon!) Persze ha neked már sok az a fajta eklektikusság amely a Beatles-Quireboys "keménységétől" vezet a Whitesnake csúcskorszakáig (a "Try My Body On" mondjuk elég nagy nyúlás...), akkor gondolom vissza fogod sírni a direktebb lemezeiket korábbról. Engem viszont nem zavar ez a fajta változatosság, mert a számok baromira meg vannak csinálva (sic!), és ezek mindegyikét azonnal ható refrénnel felszerelkezve engedték a hallgatók megnyerését célzó csatába.

Családi kirándulások alkalmával nálunk elég nehéz megtalálni a közös zenei nevezőt, lévén a nejem a beat muzsika felől érkezik, én ugyebár kemény rockon szocializálódtam, a gyerkőcöknél pedig, engedve az iskolai trendeknek, a "peer pressure"-nek, Rihanna és társai a nyerők. Nem is igen sikerült eddig az ABBA válogatáson és a "Best Of Queen"-en kívül értelmes kompromisszumot kötni. A "Wall Street" lehet a harmadik olyan korong, melyet nem parancsolnak ki azonnal a kocsi lejátszójából - ez azért elég sokat elárul annak jellegéről. Nem hibátlan (például túl sok nóta hasonlít valamire), de akkor is ennek, ilyennek kéne szólnia a rádióból a sok lim-lom helyett. Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy mindenféle logikának ellentmondva, a hasonszőrű bandákat (lásd még Reckless Love) lehetetlen elcsípni a hazai fesztiválokon, dúl ellenben az egész pályás thrash-death letámadás. Elég nagyot fordult a világ...

Kotta