Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.jornlande.com
myspace.com/realjorn

Jorn egyedülálló zseni, Jorn egy Coverdale/Dio klón. Jorn nyughatatlan és munkamániás, Jorn kényelmes és tohonya. Jorn világsztár, Jorn kispályás. Egyszóval Jorn skizofrén, s ennek nem csak karrierje látja kárát, de mi, rajongók is vastagon megisszuk a levét. Mert kétség sem férhet hozzá, hogy kivételes tehetség, aki a legnagyobb legendákkal élhetné át a Rock and Roll Hall of Fame-ben apoteózisát, mégis a középszerűségben tengődik évek óta. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szólókarrierje értéktelen és érdektelen. A neve garancia egy bizonyos színvonalra, és az első albumok nagyon ígéretesek voltak, az "Out To Every Nation" meg egyszerűen nagyszerű (2004). Akárhol tűnjön is föl, az ember azonnal fölkapja a fejét, de ki kell mondani, hogy Jorn igazából nem zeneszerzőként, szólóban tud érvényesülni, hanem amikor olyan géniuszok keze alá dolgozik, mint Ostby (Ark), Liverani (Genius), Grapow (Masterplan) és Sammet (Avantasia).

Ezzel az összegzéssel persze lehet vitatkozni, ismerek olyan megalkuvást nem ismerő rajongót, aki bármilyen CD-t megvesz belehallgatás nélkül, amennyiben Jorn három hangot leénekel benne. Nem is kárhoztatom az ilyet, én mégis – talán kicsit igazságtalanul – leginkább abból a perspektívából figyelem és értékelem Jorn munkásságát, hogy mi lehetne belőle, ha nem ragadt volna meg a '70-es, '80-as évek hard rock-jánál, és az "itt az ideje a rocknak", meg a "hozd el a kemény rockot a földre" típusú szövegeknél.

Az új lemez semmivel sem gyengébb a "The Duke"-nál (2006) vagy a "Spirit Black"-nél (2009), de nekem ez már kevés ahhoz, hogy kb. 50 percen keresztül lekössön. Maradt a Tore Moren-Jimmy Iversen páros és a kicsit idegesítő kásásra torzított gitárhangzás, csakúgy, mint a Coverdale/Dio bűvölet.  A menetrendszerű földolgozások sem maradhattak el: Jorn választása ezúttal egy langyos West Coast punnyadásra, Christopher Cross "Ride Like The Wind"-jére esett. Ezt korábban a Saxon is földolgozta (Destiny, 1988), ehhez a modern hangzáson kívül nem sokat tett hozzá a norvég pacsirta. Önföldolgozásként a Masterplan "Time to Be King"-jének is szerepel egy változata a lemezen, ami szerintem majdnem egy az egyben ugyanaz, hiába magyaráz Jorn keményebb megszólalásról, meg a kutyafüléről…

Az egyetlen nóta, amelyikre rendre megdobban a szívem, az a Whitesnake és Led Zeppelin ízű "Black Morning". Ez valahogy nagyon el lett találva. Mindenesetre, ha Jorn lennék, gyorsan megkeresném Tore Ostby telefonszámát és megbeszélnék vele egy találkozót, hogy megnézzem, vajon működik-e még az a varázslat, amit egykor Ark-nak hívtak…

Tartuffe