Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.larsericmattsson.com

Van ízlésük a japánoknak, ezt el kell ismerni. Rockzenében legalábbis. Lars Eric Mattssont is ők tartják el már vagy húsz éve. Mert szeretik az ultra-dallamos, enyhén progos, neoklasszikus beütésű muzsikát. Én meg is értem őket, mert tulajdonképpen szerintem is ez az alstílus a kemény fémzenék egyik csúcsa. Hiszen mi másért is választottuk ezt a műfajt, ha nem a nagyívű refrénekért és az észveszejtő gitárszólókért? Kábé a Zep óta alapvetően egy jó énekesről és egy technikás gitárhősről szólt a mese, egészen..., hm, ebbe most ne menjünk bele. Szerencsére vannak akiknél még most is erről szól.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy behatóan ismerem Mattsson barátunk életművét, pedig fáradhatatlanul sertepertél a skandináv metal élet portáján már egy ideje, nemcsak zenészként, hanem producerként és hangmérnökként is. Időnként belefutottam egy-egy munkájába, mint például a "Tango" (amin történetesen egy magyar énekeshölgy is felbukkan), vagy ez a projektje, de bazi nagy PR gépezet nincs mögötte, az már biztos. Pedig nem szarral gurigázik általában, a teljesség igénye nélkül álljon itt néhány név, akikkel együtt bazsevált a különböző lemezein: Erik Norlander, Patrick Rondat, Lance King, Vitalij Kuprij, Derek Sherinian, Mark Boals, Rusty Cooley.

A Book Of Reflection névre hallgató alkalmi társulás vájt fülűek körében már 2004 óta ismert és elismert, ennek a szexepilje az, hogy ide mindig több énekest hív. Ezúttal – a jó iparosként mostanában mindenhol felbukkanó - Carsten "Lizard" Schulz (Evidence One, Eden's Curse, stb.) és a Markku Kuikka (Status Minor) ragadta magához a mikrofont, hogy leénekeljék a csillagokat az égről. A Malmsteen – Rainbow ihlette muzsika (Blackmore nagyon felkapott lett mostanában, a héten ez már a harmadik album amibe belefutok, ahol a "Szivárvány" hatása letagadhatatlan) azonban nem is annyira a vokális teljesítmény miatt emelkedik ki a jó cuccok tömkelegéből, mintsem a gitárszólók és -témák okán.

Mattsson ugyanis meglett, sokat tapasztalat stúdió-guruhoz méltóan példás precízséggel, kristálytisztán pengeti ki a klasszikus zenével átitatott, jól átgondolt, izgalmas futamokat (nem hiába fedezte fel őt is Mike Varney még a '80-as években). A hangzása viszont korántsem olyan koszos, mint Yngwie-é (pedig ő is Hendrix és Fender párti), stílusa is szerteágazóbb, sokszínűbb, úgyhogy összességében engem leginkább Uli Jon Roth-ra emlékeztet (de helyenként bevillannak Jason Becker manírjai is). A lemez összes szólóját fel lehetne adni kötelező anyagként bármely zeneiskola rockzenei szakának neoklasszikus tagozatán. Ha téged is kilóra lehet megvenni az intelligens melodikus-neoklasszikus zenével, mint engem, akkor kizárt, hogy a "Relentless Fighter"-rel mellényúlsz! Még japánnak se kell lenni hozzá, hogy tetsszen.

Kotta