Kiadó:
Avenue Of Allies

Honlapok:
www.oliverhartmann.com
myspace.com/oliverhartmann

Szerény véleményem az, hogy Oliver Hartmann, aki egyszerre ragyogó énekes, gitáros, dalszerző, producer, heveny jornlanditis-ben szenved. Fél füllel azért kezdetektől fogva követtem szólókarrierjét, az első saját néven megjelentetett lemezét (Out In The Cold, 2005) még meg is vásároltam, de valahogy mindig az fogott meg, amit más formációkban mutatott.  Ezek száma gyakorlatilag légió: Freedom Call, Edguy, Rhapsody, Genius, Iron Mask, Aina, At Vance, Empty Tremor, Avantasia. Begépelni is fárasztó…

Szóval visszatérve a titokzatos betegséghez, amit egyszerűen csak jornlanditis-nek neveztem el, a helyzet az, hogy a faszi irdatlan jó szólógitáros, akinek kétségei vannak, az csak kukkantson bele az Avantasia DVD-be (The Flying Opera, 2011), de talán még ennél is jobb énekes. Bika hangja olyan karakteresebb és metálosabb szerepekre predesztinálja, amilyeneket rajta kívül csak egy David Coverdale vagy Glenn Hughes-féle ász (mint pl. Jorn!) vállalhat nyugodt szívvel, Hartmann mégis reménytelenül elveszett a soft rock, AOR labirintusban.

Nagyon drukkoltam, hogy a "Balance" egyfajta kitörési kísérlet legyen ebből a saját maga választotta börtönből, de Hartmann már teljes egészében ebben a közegben szocializálódott, "odakint", a szabad világban már nem is találná a helyét. Vagy mégsem? Az Empty Tremor-ban és az Avantasia-ban nyújtott teljesítménye alapján nem erre következtethetünk, de amint saját anyagról van szó, Hartmann képtelen vagy egyszerűen csak nem hajlandó kilépni a komfortzónából. Szüksége lenne egy saját, személyes Shawshank Redemption-re – aki látta a filmet vagy olvasta a könyvet, tudja, hogy miről beszélek. Azt meg végképp nem értem, hogy ha már a Teremtő jó hangszeres tehetséggel áldotta meg, akkor miért kell még a gitárszólókat is hanyagolni.

Pedig a "Balance" a maga nemében egy tök jó kis album. A dallamok fülbemászóak, kimondottan dinamikusan szól (köszi Sascha Paeth!), stb. Az "All My Life" egész ígéretes kezdés, a későbbiekben is vannak szép pillanatok (After The Love Has Gone), tetszik a Tears For Fears "Shout"-jának földolgozása (mondjuk, az eredeti is baba), de a "Dance On The Wire" egy igen ronda Lynard Skynard lopkovic (Sweet Home Alabama). Mennyivel szívesebben hallgatnám Hartmann-t olyan lemezeken, mint pl. a nemrég recenzált Affector, vagy valami gyilkos "Headless Cross" utánérzés!

Tartuffe