Kezdetben teremté vala az Úr a Rainbow-t Ronnie James Dio-val, majd a Föld jelentős átrendeződései közepette keletkeze a Black Sabbath Ronnie James Dio-val, később vala a Black Sabbath Tony Martinnal. De az Úrnak nem jutott eszébe, hogy kipróbálja a Rainbow-t Tony Martinnal. Sőt, ha lehet ezt még fokozni, a Rainbow-t Tony Martinnal és Tony Iommival.

 

Henrik Flyman boszorkány-konyhájában most végre valami egyedi készült. Miközben az Ozzyval újraegyesülő Black Sabbath projekt elé egyre újabb és újabb akadályok gördülnek (Bill Ward visszalépése, majd Tony Iommi rákja), titokban létrejött egy Tony Martinos Black Sabbath reinkarnáció. Vagy legalábbis úgy hangzik. Vagy mintha a Rainbow alakult volna újjá úgy, hogy Blackmore mellett Iommi a társszerző és ritmusgitáros. (Tudom, hogy ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen lenne, egyik sem tűrné meg a másikat társszerzőként, de elméletben miért ne lehetne eljátszani a gondolattal?)

 

Henrik Flyman neoklasszikus metálként kezdte ezt a projektet még Henrik Brockmann-nel, a Royal Hunt eredeti énekesével, de két lemez után ráunt, hogy másodosztályú Malmsteennek titulálják és elindult egy új irányba. Az új úton új társa is volt, a Firewind torka, Apollo Papathanasio. A zene kezdett kicsit szivárványszínben tündökölni, amit megtámogatott még azzal is, hogy előbb David Rosenthalt, majd Tony Carey-t hívta el egy kis session szereplésre. De valahogy ebben is másodosztályú maradt. Még mindig túl Malmsteen-es volt, túl sok csilingelő szintifutammal, túl kevés egyéni jó ötlettel, és túl sok Blackmore-koppintással.

 

Azán eljött a 2012-es év, és az ötödik albumra végre beérett az Evil Masquerade stílusa. Doom-os Black Sabbath riffekre épített Rainbow-s melódiák, amúgy Ronnie James Dio stílusában, de Tony Martin tolmácsolásával. A neoklasszikus szintihangokat felváltotta a hard rock tömény Hammond szőnyege és a gitárszólók pedig Ritchie Blackmore stílusában, időnként a billentyűvel párban, vagy felváltva szólnak. Mi ez, ha nem maga a zenei Mennyország? S mondá az Úr: Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe?

 

 

Ha a Deep Purple "Slaves And Masters" lemezét annak idején Deep Rainbow-nak csúfolták Joe Lynn Turner és a stílus popularizálódása miatt, akkor most elmondhatjuk, hogy itt a Black Rainbow. Vagy épp a Black Masquerade, és akkor is helyben vagyunk a stílusmeghatározást tekintve. Nem volt ez olyan messze Flyman stílusától, a kezdetektől ott lebegett a levegőben, elvégre Malmsteentől tudjuk, hogy a neoklasszikus metált Blackmore nyomdokain építette fel. De valami mindig hiányzott. Eddig. Most ezek a Black Sabbath-os riffek a helyükre tették a dolgokat. És Apollo hangja annyira Tony Martinos, hogy ha nem tudnám, hogy Martin éppen Peter Gabrielnek álcázva magát Dario Mollo oldalán nyomja a metált a "The Third Cage"-en, azt hinném, hogy újra hosszú hajat növesztett és beállt ebbe a neki olyannyira passzoló formációba. Egyébként nem is értem, miért nem jutott ez eszébe korábban Flymannek, hiszen korábban éppen Kottának nyilatkozta, hogy egyik kedvenc albuma a Black Sabbath "Heaven And Hell"-je. Yeah!

 

A címadó "Pentagram" (melyet itt lehet meghallgatni) mindjárt az elején megadja ezt a Black Rainbow-s alaphangulatot, hogy aztán az első videoklipes "A Silhouette"-tel folytatódjon és már ne tudjuk kikapcsolni a lejátszót. Van itt "The Eternal Idol", "Headless Cross", "Tyr" feeling ezerrel, sőt az "Unholy Water"-ben még maga a "Heaven And Hell" is előbújik, miközben a szólók Blackmore-stílusúak, és nem ARP-sen, hanem Malmsteen-osan Blackmore-szerűek. Az "On A Bed Of Thorns" pszichedelikus hangulatot áraszt a la ős-Black Sabbath (mondjuk: Megalomania), de erre is sikerül egy"Stargazer"-szerű melódiát varázsolniuk. Egyik nagy személyes kedvencem. A záró "When The Fire Dies" pedig újra a "Headless Cross" világába kalauzol.

 

Az alapokat Thor Jeppesen nyomja a nyolchúros basszusgitárján és az a Dennis Buhl, aki - rövid megszakítással - a zenekar születése óta együtt van Flyman-nel. A Rainbow-s billentyűfutamokról Artur "Tyr" Meinild gondoskodik. Így áll össze a Pentagram ötösfogata, hogy egy kitűnő muzsikát nyújtva az év egyik legjobb lemezét varázsolják elénk. A tavalyi Vengeance óta csak az új Acceptet hallgattam ennyire odaadóan, nem szégyellve a lemez végén megnyomni a replay gombot.

 

Bár nem szeretem az ilyen néhány másodperces betétekből összevágott lemezbemutatókat, mert nem adják vissza a dalok eredeti hangulatát, de olyan q..a jó animációt csináltak hozzá, hogy mégis idebiggyesztem a végére.

 

 

CsiGabiGa