A gondolat erejével csodát lehet tenni! Ezt bizonyítja néhány tehetséges bolgárkertész, akarom mondani bolgár zenész, akik kihasználva a remek alkalmat, hogy a Uriah Heep egyik meghatározó korszakának énekese Bulgáriában múlatja az időt mostanában, összehozták ezt a produkciót. Oknyomozó riporterünk annak járt utána, ki az a titokzatos Diana Express, aki annyira elcsavarta az ex-Uriah Heep énekes ősz fejét, hogy az közös lemezt adott ki vele, mint Michael Schenker Amy Schugarral egy rossz pillanatában.

 

Érdekes, hogy kapcsolódnak a dolgok egymásba! John Lawton 2008-ban csinált egy lemezt az On The Rocks nevű projekttel. Jan Dumee holland gitáros muzsikájához egy brazil trió adott fergeteges alapokat, amire aztán Lawton zseniális éneke került. Nem mellesleg szóló pályafutásának egyik legjobb lemeze lett. A bolgár tévéseknek támadt egy ötlete, hogy az országot népszerűsítendő csinálnak egy dokumentumfilmet "John Lawton Presents" címmel, kihasználva az énekes hírnevét. Cserébe az OTR zenéjét használták háttérként a produkcióhoz, ami igen pikánssá tette a dolgot, brazil hangulatot hintve el a bolgár tengerpart bemutatása közben. De a lényeg, amiért ebbe a körmondatba belekezdtem: miközben itt forgatott, összebarátkozott a helybéli rockélet zenészeivel (Nightheat és BTR), akikkel közösen koncertezik Bulgária-szerte. Ennek kapcsán találkozott a helyi Ken Hensley-vel, Milen Vrabevski zeneszerző-producerrel és Diana Express-szel is, és 2011-ben velük vett fel egy rock opera szerű, bár inkább csak laza füzéren lógó dalokból álló koncept-albumot.

 

Most már le kell rántanom a fátylat Diana Express-ről: ő nem túl fiatal, és nem is nő, hanem férfi. Mégpedig rögtön négy: Maxim Goranov gitáros, Nikolay Kardzhilov basszusgitáros, Valeri Konov billentyűs és Tsvetan Banov dobos alkotja a bolgár formációt, mely 1974 óta létezik, szóval majdnem Uriah Heep korú a zenekar, mely kiegészül időnként a zeneszerző-producer-billentyűs Milen Vrabevski-val, aki hol Steinway zongorán, hol akusztikus gitáron segít be a produkcióba, valamint a Pleveni Filharmonikusokkal, akik a filmzeneszerű hangzásért felelnek (bár szerintem ezt Alex Staropoli egyetlen szintetizátorral jobban megoldja).

 

Bevallom őszintén, eddig egyetlen bolgár zenészt ismertem, a Baltimoore-ban is gitározó, majd később a Brazen Abbotot alapító Nikolo Kotzevet, ő azonban csak a keverésnél segédkezik az albumon, ott is csak konzultánsként (de akkor miért szól olyan vacakul az album?). De ezek az öregfiúk is tudnak valamit a zenélésről. Öregesen - ahogy jólesik - nyomják az old school hard rockot, melyhez nagyon passzol Lawton Les Humphries énekesei közt nevelkedett, Lucifer barátjaként (anti)szocializálódott, végül Wickfield úr szolgájaként tökéletesedett énekhangja.

 

A haloványkék borítóról felröppenő fehér békegalamb nem egy nagy durranás, grafikai munkában még van mit behozniuk, Timo Tolkki "Saana"-ja jutott eszembe róla. A filmzeneszerű szimfonikus betétek miatt itt-ott hasonlít is az említett műre, de ebben azért vannak jó pillanatok. A "Fairytale" mintha egyenesen Ken Hensley tollából odafröccsent paca lenne a bolgár rockzene nagykönyvében. Hasonló jó benyomásaim voltak a "New Rhythm" című dalról, de a többi kicsit uncsi. Színvonalas, de nem világmegváltó muzsika, inkább háttérzenének való. A keverés is kicsit kelet-európai, és az egész mintha ottragadt volna a '70-es években, a Les Humphries Singers és a Lucifer's Friend között. A sok zongora és ballada, valamint az ezekre épülő remek gitárszólók miatt azonban eszembe jutott még a magyar Korál is, de ennél több kedvcsinálót nem tudok mondani.

 

Ajánlom azoknak, akik szeretik annyira Lawton hangját, mint én, hogy bármit bekajálnak tőle, és azoknak, akik szívesen nosztalgiáznának egy kicsit a '70-es évek hangulatában fürödve.

 

 

CsiGabiGa