Kiadó:
Metal Heaven

Honlap:
www.hermanfrank.com

Itt aztán nincs szimfonikus, filmzenés, operás lacafaca, csak pőre heavy metal a' la germanus technicus! Herman Frank nem tagadja meg önmagát, ha híve vagy a "Balls To The Wall" korabeli Accept-nek, akkor újból eljött a Te időd! Az Accept régi-új gitárosa ugyanis nem ravaszkodta el a dolgot, ha már lúd, legyen kövér alapon, az idei Accept album mellé letett az asztalra egy igencsak "akceptálható" kvázi-folytatást s bizton állíthatom, ha Rock n' Rolf valami hasonló színvonallal próbálja feltámasztani a jobblétre szenderült Running Wild-ot, nem fanyalogtam volna annyit a comeback felemás jellegén.

Mit is írhatnék hát az új Herman Frank szólóról? Vegyem elő a korabeli "Balls To The Wall" kritikákat, és ollózzam össze az ott leírtakat? Nem hiszem, hogy megúsznám lebukás nélkül, még akkor sem, ha tulajdonképpen minden vonatkozó szó passzolna jelen recenzió tárgyához. Az idő ugyanis Herman Frank esetében megállt a nyolcvanas éveknél, és ha nem lenne a hangzás a mai igényekhez igazított, azt hihetném, egy fiókban porosodó klasszikus UDO-féle album dalai csendülnek fel, csak az énekes jobb, mint smirglihangú barátunk. Rick Altzi, az At Vance és a Thunderstone vokalistája ezúttal sem hagy kétséget afelől, hogy túlnőtt a tehetséges iparos kategórián, ha kell, neoklasszikál, de ha kell, akkor csuklóból hozza a heavy metal dallam-kliséit. Persze aki nevetve legyint az innovációt mereven elutasító attitűdön, az továbbra is jókat szörnyülködhet az azonnal ható riffeken és dallamokon, a maguk rövidségében és tömörségében hatékonnyá váló, ismerős dalokon. Lehet ugyan olyan nünansznyi különbséget találni a korszakos Accept albumokhoz képest, melyek a dallamformálásban testesülnek meg: a zakatoló riffek felett már-már heavy rockos refrének is felbukkannak – halld a jellegzetes című "Hell Isn't Far"-t –, de a menetelős alapok akkor is deja vu-be kergetik az egyszeri hallgatót, ha zeneszerkesztő programmal vágja ki a jellegzetes riffeket.

Biztos vagyok benne, ha a germán brigád ezzel az albummal rukkol elő a "Russian Roulette" után, ma már klasszikusról beszélnénk, még akkor is, ha a gitárszólók nem ütnek akkorát, mint a "Blood Of The Nation"-ön, vagy a "Stalingrad"-on, de akkor is igazságtalan lennék, ha csak amolyan Tesco-gazdaságos, szegény ember Accept-jeként emlegetném Frank mester szóló albumát: ahhoz ugyanis túl jók a dalok. Elő hát a felvarrós mellényekkel, a terepszínű gatyókkal, és ne szégyelljük a megkopott rőzsét újból csatasorba állítani – már ha van még mit.

Garael