Nem vagyok normális. Még mindig belemegyek azokba a helyzetekbe, amikből nem lehet jól kijönni. Hiába, sosem fog már benőni a fejem lágya. Most is gondolkodás nélkül bevállaltam, hogy recenziót írok a "főnök" bemutatkozó albumáról, mert hogy neki, mint az egyik blogalapító atyának, ez alanyi jogon jár. Na már most, ha megdicsérem, akkor le nem mosom magamról az ülepfényesítő jelző közhasználatú szinonimáját, ha viszont lehúzom, akkor jól besértődik és visszamegy gyakorolni, a helyett, hogy végre besegítene az egyébként már most remek oldalunk színvonalának további emelésébe, feltéve azt a bizonyos pontot az i betűre.

Túrisas kolléga – lévén, hogy nem egy akkut önbizalomhiányban szenvedő egyénről van szó – amúgy már korábban is el-ellátott bennünket a produktumaival, melyekről – mégiscsak van némi alázat benne... - kezdetben még véleményt kért. Akkoriban Péter barátom mondatai jutottak eszembe, aki motorozni tanított, jelesül hogy: "Gyorsan menni minden hülye tud. Lassan menni, az a kunszt. Nyomassad csak a nyolcasokat itt a parkolóban, aztán majd kiabálj, ha felborultál!". Úgy látszik, van némi hasonlóság a motorozás és a gitározás között, mert Csaba játékában is a lírai részeknél éreztem a bizonytalanságot, érdekes, amikor tekerni kellett, abban nem volt hiba. A finom nyújtásokat, átkötéseket megcsinálni viszont, úgy, hogy azok természetesnek hassanak, úgy tűnik, nem is olyan egyszerű.

A másik jelző, amely akkoriban eszembe jutott még őt hallgatva, az a modorosság volt. Meg is írtam neki, hogy szerintem túlgondolkodja, túljátssza a számokat. Egy wah-wah pedálos nótát például konkrétan széthápogott. Mivel azonban közel egy éve önkéntes remetei magányba vonult és a pennát letéve Fender istenségnek áldozta az életét, számítani lehetett néminemű fejlődésre. Magam sem gondoltam volna azonban, hogy ennyire.

Fender istenség helyett talán helyesebb lenne az intenzív szobagitározás istenségének imádatát és annak oltárárán a barátok / munkatársak / egyéb hobbik / család / ÍRÓTÁRSAK / stb. (megfelelők aláhúzandóak) feláldozását ajánlgatni azoknak, akik hangszeresként próbálnak meg villámgyorsan koldusbotra jutni, mert komoly fejlődésnek voltam én fültanúja ezen röpke időszak alatt. Amit most hallok, az ugyanis egy igen korrekt produkció, mely apró hibái, hiányosságai ellenére abszolút vállalható 2012-ben. Látszik, hogy az elkövetője - bár rutinban még fejlődhet – tisztában van azzal, hol tart a rockgitározás manapság. (Tisztelet a kivételnek, a magyar zenészek jó részénél éppen fordítva van ez – bár technikailag alkalmasint felkészültek, fingjuk sincs arról, hogy mi zajlik a nagyvilágban. Ami még elkeserítőbb, hogy nem is érdekli őket, és meg vannak győződve arról, hogy mekkora nagy királyok.)

Amibe viszont bele lehet (és kell) kötni, az a demós hangzás (még akkor is, ha ez egy kvázi demo, nagyrészt feldolgozásokkal) és a zenei alapok hullámzó színvonala. Ezt is írtam már Csabának: úgy érzem, itt az ideje, hogy előbújjon rejtekéből, szervezzen végre egy bandát maga köré és nyomja a "Paradise City"-t, meg a "Rock The Night"-ot élőben. Nem csak azért, mert jól fogja érezni magát közben, és mert a bulik után lehet sört inni az elhanyagolt haverokkal, de azért is, mert a társakra figyelve könnyebben kapja majd el hangulat (a fíling), így az a kevés darabosság, ami még benne ragadt, észrevétlenül tud majd feloldódni. És számokat kell szerezni együtt! Számtalan bizonyíték van arra, hogy ennél szerényebb technikai felkészültséggel is lehet rocktörténelmet írni. Úgyhogy erre kell törekednie, ha már rockblogot nem hajlandó...

Kotta