Kiadó:
Violent Journey Records

Honlapok:
myspace.com/dominationblack
www.dominationblack.com

Tartuffe kolléga világnézeti okokra hivatkozva – és mert nagyjából már belőtte az ízlésemet – küldte át nekem a finn csapat új albumát. No, nem mintha vonzódnék az okkult, netántán sátánista dolgokhoz: meggyőződésem, hogy az individualizmust "oltárra" emelő blackerek számára addig tartana a szilárd meggyőződés, amíg saját határaikat nem feszegeti valamelyik elfajzott pata-társ, és arra is kíváncsi lennék, hogy hány perc után kiáltanának megváltó szabályokért az együttlét nagy szabadságában… A finnek ugyanakkor nem sátánisták: az igaz, hogy vonzódnak a horrorhoz, és zenéjükben is fellelhető a szimfonikus blackre utaló néhány jel, ám a zene tulajdonképpen a Thunderstone féle, Stratovariusból kinövő szikár power metál, néhány agresszívabb Judas Priest riffel megfejelve. Akik szeretik ezt a fajta megközelítést, örömmel ismerhetik fel a Bloodbound keményebb korszakának jellegzetességeit, vagy az egykori, azóta már sajnos megboldogult, Daniel Heiman-féle Heed által követett irányvonalat, ami felett ott lebeg King Diamond természetesen csak átvitt értelemben vett szelleme.

Igaz, hogy ez már a csapat harmadik albuma, ám mivel korábban nem ismertem őket, szűzen mentem szeánszkodni. A hírek szerinti új énekes abszolút megfelel a követelményeknek, ha kell, karcosan reszel, de ha arról van szó, Halfordot idézően képes a megfelelő magaslati hisztériát csempészni a komor riffek alá. Mert igaz, ami igaz, van némi gonosz jellege a daloknak – köszönhetően a billentyűs aláfestő találékonyságának és Glenn Danzig hatásának –, no de kérem, a horror nem a világbéke műfaja, azt hagyjuk meg a szépségkirálynők kiváltságának, mi, metálosok úgyis rondák vagyunk és büdösek. (Akinek nem inge, ne vegye magára, főleg, ha két hete nem mosta ki…) A néha szinte doom őrléssel lebólintó riffek mellett azonban a finnek nagyon értik az epikus dallamformálás minden csínját-bínját, és kurázsiért sem kell a szomszédba menniük: egy több mint tíz perces csataindulóval nyitni az albumot olyanfajta önbizalomra vall, ami vagy a bátorságból, vagy a hülyeségből ered – itt szerencsére az előbbiről van szó. A kezdő "Legacy Of Fears" ugyanis olyan, mintha a slágerkorabeli Stratovariusos fiúkat a bányába küldték volna danolászni, ahol Tolkki helyett az Iommi tanonc bányamanó játszaná a málházós riffeket, miközben két, kifestett arcú blacker próbálja az ortodox hívőkre hozni a frászt az azonnal fülbemászó refrénnel. Gyalázat! Illetve pompás! A másik kedvencem a lírai szerepére jelentkező "Angel Dark", ami csak a megtévesztés miatt kapta a ballada címkét, igazából egy doom kesergőbe oltott Ozzy darab, melyben az énekes megtanult énekelni, és nem akar görcsösen slágert varázsolni Sharonnak.

Finnek, szörnyek – de nem Lordi: ez bizony nem tini horror, hanem felnőtteknek való, powerbe oltott rém-mozi, melyben nincsen megkönnyebbülést hozó happy end és barátnős odabújás. Csak hosszú és félelmetes sikoly…Huhhh!

Garael