Kiadó:
Warner

Honlap:
www.muse.mu

A Muse megkerülhetetlen a modern könnyűzenében, populáris, mégis eszes rockjukkal azt a szerepet töltik be ma, amit valaha a Queen vagy kicsit később mondjuk a U2. Olyannyira, hogy még Dream Theater őfelsége is szükségét érezte koppintani őket (pl. Prophets Of War - Systematic Chaos). Nincs is ezzel baj, a "Black Holes and Revelations"–t jómagam is egy kifejezetten élvezetes és a maga módján előremutató alkotásnak tartom, más kérdés, hogy az azt követő, kissé eklektikusra és hatásvadászra sikerült "Resistance" némileg megingatta a – valójában soha nem létező - sziklaszilárd hitemet abban, hogy hosszú távon is képesek lesznek sikeresen elegyensúlyozgatni a művészi és a kommerciális szempontok szűk határmezsgyéjén. De az vesse rájuk az első követ, aki nem szédült volna meg azon a magasságon, ahová a siker nagy hirtelen felrepítette őket. A fellegekbe emelés sajnálatos mellékhatása ugyanis általában oxigénhiányos állapot, a légszomj pedig tudvalevőleg tompítja az agyat és érzékeket.

Valamelyest természetes tehát, hogy a felfokozott népszerűség és kiadói nyomás hatására mindenre rá akartak tenni egy lapáttal, még fogósabb, még változatosabb dalok formájában. Ahogy az sem lenne meglepő, ha – az azóta sem lankadó hisztériának köszönhetően, mely körülveszi őket – mára végképp elvesztették volna kapcsolatukat a realitással és a kezdeti értékrendjükkel, céljaikkal. Láttunk már ilyent... Szerencsére nem így történt, azt kell mondjam, hogy Matthew Bellamy csapata még most sem adta el teljesen a lelkét az ördögnek. Világos, hogy továbbra is szirupként ragadó melódiákkal teli dalokat írnak, talán nem is tudnának nem slágeres nótát komponálni, még ha akarnának sem, de el kell ismerni, hogy mindezek ellenére mégsem fekszenek be széttárt lábbal a lemezkiadó üzletemberei és a rádiók zenei szerkesztői alá. A "The 2nd Law" számaiban tudni illik továbbra is – kisebb mértékben ugyan, de – fellehető a kísérletezőkedv, a határok feszegetése, az önkifejezés szándéka és az egyediségre törekvés, azaz, a jó értelemben vett indie mentalitás. A legcsöpögősebb, egyébként kislemez-esélyes schlágerbe is képesek beletenni egy oda egyáltalán nem illő gitárszólót vagy zenei megoldást, (ál?)intellektuális köntösbe csomagolva így a karamellizált cukorkát.

Ügyes. Akár tudatos, akár ösztönös, jól csinálják! Úgyhogy, ha ez lenne a kortárs populáris rockmuzsika, akkor nekem nagy bajom a kortárs populáris rockmuzsikával nincsen. Valamely trendi angolszász (vagy azt majmoló hazai) újságnál írogató tizenéves suttyóval szemben jómagam azért tartózkodnék a könnyűzene megváltóinak kikiáltani őket, talán mert szerencsétlenségemre egy vén hülye vagyok, aki jól emlékszik még a '80-as és '90-es évekre. Nem tudom például nem belehallani a Zeppelint és Plant szólómunkásságát a nyitó "Supremacy"-ba, vagy a queenesített "Faith"–et (George Michael) az azt követő "Madness"-be (némi U2-s stichhel), ahogy nekem (az egyébként okés) "Survival" kapcsán is az "Üvegtörők" új-hullámos punkja fog mindig is beugrani. Ésatöbbi. Egy rosszabb napomon akár idegesíthetne is piszkosul ez a sok lopkovári, mégis készséggel elismerem, hogy a Muse továbbra is tehetséggel lavírozik a stílusok határán (ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy ez akkor most tulajdonképpen pop vagy rock zene...) és érzékkel kevergeti a (nyilvánvaló) hatásait. Sőt, még talán azt is, hogy ilyen színvonalon kivitelezni mindezt nem is olyan könnyű feladat, mint ahogy azt én itt most sugallni próbáltam.

Kotta