Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.ten-official.com

Érdekes egybeesés, hogy a szigetországi epikus-melodikus hard rock koronázatlan királya (Magnum) és annak legtehetségesebb helyi tanítványa (Ten) nagyjából egy időben jelentkezett új albummal. "Kedvenc" kritikusom, aki szerint a teljes skandináv prog-power vonulat tehetségtelen Dream Theater imitátorok szánalmas erőlködése (bocs, de ezen nem tudom túltenni magam...), ezúttal is megaszondta a tutit. Tudni illik, hogy a Gary Hughes a "The Name Of The Rose" és a "The Robe" óta csak fekáliát képes gyártani. Ez nagyságrendileg éppen olyan megalapozott vélemény, mint az, hogy a Maidennek a "Killer-Number" páros óta hallgathatatlanok a lemezei, vagy hogy az Accept a "Restless..." és a "Balls..." után akár abba is hagyhatta volna a zeneszerzést.

Vágom én, hogy a '90-es évek második felében már az is kellemes meglepetés volt, hogy valaki egyáltalán játssza ezt a fajta muzsikát, 2012-ben pedig mindez teljesen indifferens. Tény az is, hogy Hughes dallam- és egyáltalán zenei világa meglehetősen markáns, ahogy az orgánuma sem mindennapi. Igen, ennek a varázsa is elmúlik egy idő után. Ugyanakkor nem lehet elvárás, hogy egy banda folyamatosan felülmúlja korábbi önmagát, maximum az, hogy bármerre is fejlődik, halad tovább, a hitelességét megőrizze, azaz ne vegyen hirtelen fordulatokat a futó trendekbe beleállva. Senkire nem tudok haragudni, legyenek akár kevésbé sikerült korongjai is, akinek a pályafutásában konzisztensen felfedezhető az elkötelezettség és a minőség iránti igény.

Márpedig főhősünkre sok minden mondható, de az semmiképpen, hogy ne tartott volna ki eredeti elképzelései mellett, diktáljon bármit is az aktuális divat. De az sem rémlik, hogy egyetlen olyan CD-t is hallottam a Tentől, ami kifejezetten pocsék lett volna. Kevésbé ütőset, kevésbé kreatívat, némileg önismétlőt, vagy éppen túl hosszút, azt igen. De azért mindegyik megütötte a szintet, szerintem. A "Heresy And Creed" pedig – "szakértőnk" véleményével ellentétben – mintha friss vért pumpált volna beléjük, kirángatva őket abból a kissé terebélyes, öreguras zenei világból amibe belemerevedni látszottak az utóbbi időben. Hiába no, ez a Dennis Ward gyerek tényleg képes még a szarból is aranyat csinálni, hát még ha az a szar nem is szar, csak egy kicsit poros antik kincs, ami leporolva, picit kiglancolva máris régi fényében ragyog.

Legalábbis én az ő produceri tevékenységének tulajdonítom, hogy a brit dallambrigád legváltozatosabb, legkompaktabb dalokkal teli korongja született meg ezúttal. Úgy tűnik sikerült kordában tartania Hughes hajlamát a túlburjánzásra és arra, hogy gyakorlatilag egyetlen tempóban, hangulatban játsszon fel teljes lemezeket. Gary továbbra is mesél nekünk, úgy ahogy csak ő tud, de ezúttal nem ráérősen hömpölygő esti mesét, amitől szép lassan elálmosodunk és lecsukódik a szemünk, hanem egy csavaros történetet, amely tele van kalanddal, furfanggal, nagy csatákkal, különleges lényekkel, pompával és népi bölcsességgel, de lírával, szerelemmel és fájdalommal is. Vajon létezik olyasvalaki, aki nem szereti az ilyen magával ragadó történeteket? Ja, igen. A kritikus bácsi, aki felnőve már csak a Kincskereső kisködmönt tartja valamire, mert neki gyerekkorában azt olvasták fel...

Kotta