Kiadó:
Columbia

Honlap:
www.aerosmith.com

Véres könnyeket hullatva kell leírnom: nem tetszik az Aerosmith új lemeze. Pedig ha létezik olyan együttes, amit hajlandó lennék "szent tehénként" kezelni, akkor azok bizony ők lennének: egy olyan harcmodor légi kalapácsos képviselői, akiknek legfeljebb követői-utánzói lehetnek, de a harcszabályzat vége után még mindig az ő nevük szerepel.

Ennek ellenére a lemezt megelőző szokásos személyi problémák, az album nélküli 8 éves periódus hossza, Tyler mentális, pszichés és egészségügyi ingadozásai, valamint a külső szerzők minimálisra csökkentésének hallatán kissé szívtam a fogam. Nem is azért, mert személy szerint mindig jobban szerettem a "Permanent Vacation"-nel kezdődő drogtiszta – legalábbis közvetítve annak tartott – és slágerparádés korszakot, mint a kezdeti idők ösztönös, inkább rifforientált r'n bluesát, hanem mert a legutóbbi, önvezérelt "Just Push Play" bizonyította, hőseink igénylik a külső segítséget. Ráadásul az idő ebben a korban már duplán számít, főleg egy olyan életút után, melyet a toxikus ikrek befutottak, és egy bizonyos életkori X után a korai – náluk a késői is – évek hancúrja duplán kéri a visszatérítendőt.

A lemez ennek ellenére nem fáradt, vagy öreges. Oké, tele lett nyomva balladával, mintha még mindig a nyolcvanas évek MTV-je lenne a mindenható, értékközvetítőnek – vagy pénztár-csilingtetőnek szentelt – priorizált balladáival és a hard rockot erőszakos öncoitusra kényszerítő attitűdjével, de ezen túl lehet ugrani. A 14 szerzeményből lenne elég "boogie-ra ingerlő" darab, ha éppen arra szottyanna kedvünk. A tempó meg is van, ötlettel azonban már nem tud olyan szinten szolgálni a csapat, mint a zenei viagrába – másra nem is merek gondolni, bár a hírek és a konfliktusok nem igazán győznek meg naiv optimizmusom helyességéről – oltott életerővel. Hiába a Jack Douglas keze nyomát viselő retro feeling és megközelítés, az ösztönökre ható rock állat megszelídül a további három producer – melyből kettő Tyler és Perry – eltérő idomítási módszere miatt, vagy csak pusztán hozzászoktunk azokhoz a félelmetes üvöltésekhez, melyekkel pár évtizeddel ezelőtt még a frászt hozták ránk.

Hiába, nem tudok egyebet, mint felhúzni a szemöldököm az olyan, nyilvánvalóan elkoptatott riffek hallatán, mint amilyen az "Oh Yeah"-ben bukkan fel, és amelyet a Rolling Stoneson kívül legutóbb Alice Cooper koptatott unalmassá. De az újrahasznosítás nyilvánvaló esete forog fenn a feleslegesen túlnyújtott "Street Jesus"-nál is, csak ott legalább maguktól loptak. De mit tesz a rajongói elfogultság, még ezt is el tudnám fogadni. Istenem, volt már ilyen a blues történetében, oda se neki! Ám azt már nem tudom megbocsátani, hogy Tyler dallamok helyett gyakran csak szövegel – hangjának nyilvánvaló kopása sem erre, sem a háttér vokálra kárhoztatott szerep szokatlan voltára nem ad mentséget -, a riffek felett pedig a légkalapács üteme hallatszik, elfogadható refrén helyett.

A balladákat mondjuk sosem szerettem, de el tudtam fogadni az olyan gigaslágerek jelenlétét, mint a "Dream On", a "Cryin'", a "Crazy", vagy az "Amazing" – bár az "I Don't Want To Miss A Thing" már nekem is megfeküdte a gyomrom. Itt azonban a nyolcvanas évek tucatballadáit idéző pop-rock számok sorakoznak, riff nélküli cukros-művi szentimentalizmusuk idegensége már túl sok a hetvenes évekbeli reload toleranciás küszöbének, legalábbis nálam. Persze vannak jó pillanatok, a kezdő "Luv XXX" magával ragadó tempója, vagy a "Something" Hammond-orgonás, bluesba oltott "James Bond témája" valóban üt, mint ahogy Perry és Whitford vintage gitárjátéka, de összességében mégis azt kell mondanom, hogy nem igazán eredményes a visszatérés. A stílus figyelemfelhívó meglepetését véleményem szerint elvitte az idei Slash korong, és nem hiszem, hogy még egyszer sikerül a gyorsfogyasztói nemzedéket egy ilyen típusú lemezzel felrázni. Ezen persze nem biztos, hogy akár egy új "Dude (Looks Like a Lady)", "Love in an Elevator", "Janie's Got a Gun" szintű sláger is segíteni tudna, de legalább én lennék most boldog: ehelyett pedig csak értetlenkedve rázom a fejem a "Free Fighter" paródiába illő The Cult idézésén. Sajnálom, fiúk, ha nem is messzire, de most elb...-ok azt a (légi) kalapácsnyelet.

Garael