Kiadó:
Metal Heaven

Honlap:
www.bloodbound.se

Van az infantilizmusnak egy olyan fajtája, melyet az ember – légyen az bármennyire is komoly, megfontolt felnőtt – néha szeret átélni. Lehet, hogy ilyenkor a háta mögé utasított gyermekkor átélésének pótszerét keresi, vagy a kamaszkorét, amikor nem tűnt röhejesnek, ha felvarrós dzsekiben, orrot piszkálva bömböltette a tufa szövegekkel valamint sematikus zenei megoldásokkal terhelt heavy metalt. És most, legalább ilyen értelemben, ismét szeretne 20-25 évvel fiatalabb lenni – igen, ha kiművelt lennék és pszichológiával kellene magyaráznom, amit esetleg kellemetlennek érzek, minden bizonnyal ilyen okfejtésekkel próbálnám menteni a menthetőt: még szerencse, hogy nem vagyok az. Ugyanis a Bloodbound lemeze nem azért tetszik, mert újból előbujtatja azt a világot, melyben nem szégyen öklöt rázva indulókat óbégatni, hanem mert egyszerűen jó. No, nem a szövegvilág, az már nekem is sok, hiszen a Manowar és a Steel Panther keresztezéséből adódó "fuck you metal!" hozzáállás csak akkor lehet szórakoztató, ha képes öniróniába átcsapni, ám vérszívó barátainknak ez sajnos nem sikerült. Így maradnak hát azok a sorok, melyeken legfeljebb kínosan elvigyorodik az ember, és köhint egyet, vagy a torkát köszörüli – de attól még bizony ott vannak a kiénekelt szavak, melyeket így aztán jobb híján megpróbálunk a tudatunk legmélyére söpörni.

A Bloodbound sok mindent kipróbált már, hol több, hol kevesebb sikerrel: volt Tad Morose-os, Iron Maiden-es heavy metal banda, szikár, dühödt powerbe hasító terminátor-vámpír, legutóbb pedig középszerű Hammerfall parafrázisként hozott csalódást a híveknek. Nem véletlen, hogy a tagok egy része, Urban Breed vezetésével visszatért ahhoz az erőmetálhoz, melyben sikerült egy Heed szintű produkcióval előrukkolniuk, ám most itt van az anyacsapat újabb albuma, hogy alkalom legyen az összehasonlításra, amit azonban nem teszek meg. A Bloodbound ugyanis olyan lemezzel kezdte riogatni a nagyérdeműt, melyet egy komoly kritikusnak azonnal földbe kellene döngölni – kezdve a förtelem borítóval és a komoly fantáziát tanúsító címmel –, sőt, még ugrálni is rajta egyet-kettőt, nehogy kiássa magát a bestia: ám ehelyett itt van, tessék, már tucatszorra hallgatom az öndefinitív "Bounded By Blood"-ot, hogy széles vigyorral és terpesszel menjek le kutyába, amúgy csaholni és farkat csóválni.

Nem tudom, hogy honnan pattant ki a koncepció, miszerint vegyük elő az összes, tövig koptatott heavy metal klisét, poroljuk le, adjunk hozzá dögös hangzást, aztán hadd szóljon! – de nálam igencsak működik. A múltkori Hammerfall irányvonalat ugyanis az Accept és a Dream Evil váltotta fel, ikergitáros, primitívségükben is azonnal ható himnuszokkal, olyan csapatidézéssel, melyre még az eredetiek is csak egy-egy ihletettebb pillanatokban képesek. De várjunk csak, nem jól mondom, mert a Bloodbound inkább eszenciát tárt elénk, igaz, hogy nem éppen a legfrissebb összetevőkkel, de akik így tudják az Accept szögletes germán menetelését skandináv módon prezentálni, mint ahogy azt a "Monstermind"-ban tették, azoknak azt is megbocsátjuk, ha kissé már szagos a hús. Mert mit csináljon a heavy metalon szocializálódott emberfia, mikor a nyitó számban a Dream Evil "The Book Of Heavy Metal" kliséje csendül fel – ami már önmagában is óriási klisé –, vagy utálkozva legyint egyet, vagy szintén legyint egyet, de azt már a fanyalgókra, és teli tüdőből élvezi az ismerős, fejbólogató riffeket, ikerszólókat a gyermekdal bonyolultságú énekdallamokkal.

No persze, azokat is meg tudom érteni, akik a fejüket csóválva kérdőjelezik meg józan ítélőképességemet, én azonban nem tudok mást csinálni, minthogy széttárom a kezem: mihez kezdjek, ez a rohadt vámpír éppen egy erogén pontomat kapta el a nyakamon, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megyek is vámpírkodni, aki úgy gondolja, kövessen.

Garael