Kiadó:
Razor & Tie Entertainment

Honlap:
www.swordofdoom.com

Nos igen, mindenfajta vizsgálódás és elemzés nélkül is rögtön megérthetjük, miért tartják a Black Sabbathot a metál ősatyjának: az általuk kitalált alapriffek és dallamok még ma is inspirációs forrásként szolgálnak a csapatok - mit második? - harmadik és negyedik generációjának. Mert hát mit is érezhetne az egyszeri Sabbath, C.O.C., Monster Magnet és legfőképp Trouble rajongó egyszeri firkász, ha meghallja a The Sword nevű, kellemesen az érdeklődés középpontjába bonyolódott újhullámos stoner banda kezdő számának riffjét? Naná, először is a mariska illatát – igen, a szomszéd tehenészlány friss, szalmaillatú legyintésére gondolok –, másodjára a plágium fennálló létének gyanúját, bár ezzel aztán óvatosan kell mostanában bánni, nehogy kiderüljön, hogy valójában ki is csórt kitől… De bocsássuk meg az erőteljesen feltörekvő deja vu-t, főleg a markánsan láncát csörgető hippiszellem fényében Nos, igen, mostanában az okkult hatású devil-rock mellett talán ez az a stílus, ami a '70-es évek sírjából előtörve úgy söpört végig a kontinensen, mint annak idején kommunista bátyja, bár az öcskösnek azért jóval békésebbek a szándékai.

Mert istókuccse, hiába is olyan militáris a csapat neve, és hiába járják körül a dalszövegek a kard és varázslat fantasy-geek imádta világát, a lüktető, pulzáló zenéről nekem most is csak a "szeretkezz, ne háborúzz!", esetleg a trapézgatya jut eszembe, nem a folytonos hentelés és gyilok, és ez így is van jól. A csapat tehát nem árul zsákbamacskát, még feketét sem, nyílt színi kártyákkal öntik ránk a nosztalgiát, illetve öntenék, ha számunkra a hatvanas-hetvenes évek nem a táncdalfesztiválok operettes-beatzenés pártkultúrás giccsét jelentené; bár ki tudja, akik akkor voltak fiatalok, azoknak nagyrészt a magyar valóság múltja is megteszi, meg az egykori fiatalság mindent legyűrő optimizmusa…

Igen, a korosabb nemzedék okoskodásra hajlamos bölcsességével – ami nem is bölcsesség, inkább tapasztalat -, nem igazán értem azt a fajta felfokozott figyelmet, ami a csapatot övezi, mert valljuk be, ebben a műfajban azért több, nagykategóriás játékos is kergeti a hangjegyeket, akik ugyan szintén a Sabbath köpönyegéből bújtak ki, mégis többre képesek, mint puszta szórakozást ígérő múltidézésre. De mit is gonoszkodok, hiszen már az is nagy teljesítmény, hogy egy olyan sokat hallott vén szivart is fejbólogatásra tud késztetni a csapat, aki már kétszer telt tele a műfaj feltörekvő generációival, és ha bizsergést okozó izgalmat vagy hideglelést nem is kap a hallgató, azért megnyugodva konstatálhatja, hogy jó kezekben van a műfaj. Ez pedig legalább annyit jelent a nosztalgia mellett, mint a zenei bravúr és stílusteremtés. Hajrá: egy headbangelő Conan-rajongó!

Garael