Kiadó:
HMR Music Kft. / NAIL

Honlap:
facebook.com/TiranaRockers

Nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan lemezről kell értekeznie, melyet egy öt éve elhunyt, a szakmában is általános elismertségnek örvendő gitáros hagyott ránk a kilencvenes évek elejéről. Egyrészt mert ilyenkor nem szokás még a rosszat sem leírni, legalábbis nálam az őszinteségnek is megvannak a határai, amit a körülmények szabnak meg, másrészt csak eltelt 20 év a dalok megszületése óta, melyek most egy teljesen más világba reinkarnálódtak.

1993: nincs internet, nincs digitális formátum, Magyarország a megnyílt rockzenei határok ellenére is legalább öt éves késéssel reagál a megváltozott zenei trendekre, a szabad piac ellenére a nagyközönség előtt még komplett diszkográfiák ismeretlenek, melyekkel nyugaton már alapcsapatoknak számító bandák járultak hozzá a zenetörténelemhez. Ebből eredően a "kreatív energiákat" sok esetben még mindig az határozza meg, hogy mennyire ismeri a művész és mennyire NEM ismeri a hallgatóság a megjelenő külföldi anyagokat. Az információ a szűkre szabott nyomtatott sajtón keresztül folydogál, egy-egy lemez megjelenését töredéknyi marketingből származó hír támogatja, a botrányok és zenei kacsák még elválasztott részei a zenének, ezek egyébként is csak pár kiváltságos, angolul tudó fiatal számára jelenthetnek valamiféle attitűdöt, talán arra jók, hogy a „jólértesültség” szerepében villogni lehessen a csajok előtt. Mégis, mi jelenti a fő tájékozódási pontokat? – természetesen az MTV, a videoklipek, néhány magyar rockzenei műsor, az ismertség korlátait nem bontja le a youtube és a facebook.

Jóllehet, a dirty rock stílusába aposztrofált, Daczi Zsolt és Gubás Tibor által alakított zenekar sikertelenségének okául a meg nem értettséget és érettséget szokták emlegetni, én hajlamos vagyok máshol keresni a bukás eredőit. Mert hát azért valljuk be, a stílus zenei és szövegi paneleinek befogadásához nem kell kialakult intellektus, vagy zenei akadémiai végzettség, ha túl vagy mondjuk a 13. életéveden és kanos kamaszként lesed a csajokat, akkor mondhatni, hogy teljesítetted a bemeneti követelményeket. Emellett maga a stílus sem volt ismeretlen: a Sex Action-nek a Dance-szel együtt olyan jól sikerült lerakni az alapokat, hogy a közkedveltség még az éppen szárnyát bontogató Carmen számára is Ki Mit Tud?-os sikert disznólkodott össze. Mindezek mellett az azonban biztos, hogy a csapatban megfordult zenészek még ma is meghatározó személyei a metál undergroundnak – mert mainstreamről a Tankcsapdát és talán az Ossiánt kivéve nehéz beszélni –, éppen ezért talán csak arra a zenei kereteket jelentő, bluesba oltott hard n' boogie-ra  nem voltak az emberek annyira kíváncsiak, amiben Tiranáék utaztak.  Ehhez tegyük hozzá, hogy dalok már 1993-ban is angolul íródtak, ez pedig akkor stratégiai hibának bizonyult (talán ma is annak bizonyulna), mert a csajokról és a szexről az anyanyelven csak ízesebben lehet beszélni…

Persze felvetődhet a kérdés, hogy most, 2012 végén van-e létjogosultsága egy – akár tiszteletből is kiadott – AC/DC ihletésű albumnak, mikor külföldi csapatok tucatjai játsszák ugyanezt a stílust, jóval nagyobb elismertséggel és zeneipari támogatottsággal? A válasz remélhetően, már csak nemzeti érzületből is: igen! A színvonalon az már biztos, hogy nem fog múlni, ez a fajta, zsigeri zene a rock and rollhoz hasonlóan soha nem veszti el genetikai mozgósítási tartalékait, az elöregedés titkát az egyszerű ütemeknek parádésan sikerült megfejteniük, messzire űzve az avíttság és a korszerűtlenség érzését. Sajnos a kellő szarkavarás is meglódíthatta a marketinget, ami a hosszú vajúdás zeneileg eseménytelen időszakait is képes volt tartalommal megtölteni: a tagcserék, és azok módja biztos, hogy nem méltó az album propagált szellemiségéhez, de korunk szégyenére talán segíti is a figyelem felkeltését. Pedig bátran, és kegyeleti tapintat nélkül mondhatom, a dalok önmagukban is érdemesek a megfelelő elismertségre, az énekes, Gubás Tibor autentikus kvalitásai vitathatatlanok, a gitárosok riffteremtő képességét bizonyítva még Boogie Man is rázna egyet, a hangzás pedig – köszönhetően a két gitárnak – bikabőgetően vérpezsdítő. A lemez bónusz szerzeménye ráadásul igazi csemegét tartogat: a Tim Owens-szel felvett rock n’ blues minden bizonnyal kimossa azok fülét, akik szerint Ripper barátunk hangja nem lett volna alkalmas az új Malmsteen album blues-orientált szerzeményeihez. Mi van?

Bár a lemezre saját új szerzemény még nem került, a kép – legalábbis zeneileg – így is teljes. Amennyiben a csapat képes lesz túllépni a személyközi viszonyok kezelésének problémáin, nem a nosztalgia faktor lesz csak az elvárások megítélésének 10 pontot adó ítésze, hanem a tehetségé és ALÁZATÉ! Mert talán az örökös tag is így kívánná.

Garael