Kiadó:
Rock It Up Records

Honlap:
www.dreamtale.org

Lehet fintorogni, meg savanyú képpel az esztétát játszani, de mennyivel jobb nyíltan, kidüllesztett mellel kiállni, és nagyot csapva a levegőbe elordítani magunkat: éljen a metál! No persze, ha túljutottunk egy bizonyos életkoron, akkor még egy koncert keretén belül is minősülhet cikinek a dolog, főleg, ha egy olyan stílus alkotásánál teszi meg az ember, amit még anyu is szívesen dúdolgathat a konyhában: egyszóval nem éppen az extrém és underground önmagában is értékteremtő ereje – csak tudnám, miért? – sugárzik a dalokból, hanem azé a bizonyos rovaré, ami annyira szeret hallójáratainkba fészket verni. A fülbemászó tehát nem csak rovartani szempontból figyelemre méltó jelenség, hanem a Dreamtale-nél is, mert a dalokat minden bizonnyal egy teljes OKJ-s metál kurzuson átesett ízeltlábú csapat írta, ahol a leckét olyan tanárok szolgáltatták, mint a Sonata Arctica, a Stratovarius, egy-két népi-mulatós finn vodkabrigád, és a Dark Moor. Mert aki meghallgatja a musicalbe oltott introt, annak rögtön a hispán fekete holdasok juthat az eszébe, hogy aztán a "We Have No God"-ot hallva elcsodálkozhasson, hogyan fér el egymás mellett csürdöngölő és a bárzenés búfelejtő – hát mit mondjak, igen jól. Oké, azt belátom, hogy a Dreamtale billentyű-orientált happy-világa valóban nem a művészet csúcsa – de legalább nem a völgye –, és a felhangzó dalok annyi eredetiséget tartalmaznak, mint a kínai piacon árult Ming-korabeli váza 2000-ér’, de kérem szépen, legalább azt elmondhatjuk, hogy olcsó húsnak itt nem híg a leve. Mert aki szereti az ilyesfajta, speedalapú, gyermekdallamos, hoppá-hoppá metált, az nem csalatkozhat, de talán még az is elidőzhet egy-két percre az alkotást hallgatva, aki teli szájból szokta szidni az ilyen alkotásokat, mert hát mit is szeretnek az emberek jobban a dicsérgetésen kívül? Hát a szidalmazást! (Nem hiába írta Moldova mester pár évvel ezelőtt, hogy az emberek nagy része a tehetségekben történő bizakodásnál csak egy dolgot vár jobban – a csalódást bennük…). Igaz, ami igaz, vannak az albumnak gyermekbetegségei, de csak azért, mert a csapat már a nevében is jelzi, hogy meséskönyvek zenei aláfestőjeként próbálják álomba headbangeltetni a gyerekeket: a progresszív és gitárfanok számára lehet, hogy nem a "World Changed Forever" lesz az év albuma, de legalább csalódni nem fognak bennük, mert meg sem hallgatják őket, hehehehe.

Egyszóval, amennyiben a Gloryhammer a forradalmároknak, a Dreamtale mesekontinens összes országának írta meg a nemzeti himnuszát, ennyi lelkesítő, ragadós melódiával utoljára 30 évvel ezelőtt találkoztam, a 11. sz. úttörőcsapat megalakulásakor, mikor a stúdiós kétszer is végigpörgette a "Vörös nyakkendősök kedvencei" c. lemezt, amitől még a hangszórók is vigyázzba vágták magukat, nem beszélve a mókusokról, akik mint tudjuk, oly vidámak, mint a Dreamtale legénysége.

A végszó tehát illusztrisan így is hangozhatna, hogy itt a vége, fuss el véle, de hát mégiscsak egy komoly, metál zenével foglalkozó blog vagyunk, amit nem biztos, hogy az óvodás gyermekek olvasnak – lehet, hogy még a felnőttek sem –, ezért csak annyit: aki nem veszi véresen komolyan a dolgokat, és még mindig hajlamos az Alma együttes, vagy Halász Jutka rockosabb darabjaira fejet bólintani, az mindenképpen hallgassa meg az albumot, csak aztán táncra ne perdüljön. Mert tudjátok, az ebben a korban már lehet, hogy ciki…

Garael