Kiadó:
Deadline Records

Honlap:
www.queensryche.com

Halottról vagy jót, vagy semmit! Márpedig a Queensryche rég olyan hulla-merev, mint a fagyott kutyaszar március tizenötödikén. A családi vállalkozásban működtetett Geoff Tate Band valójában csak bitorolja ezt a nevet már jó ideje, és ez még akkor is így van, ha az eredeti tagság nagy része egy darabig csendesen asszisztált ehhez a bűntetthez. (Hogy miért, az fejtse meg mindenki maga, de nem kell hozzá hatalmas képzelőerő, szerintem.)

Nagy volt a kísértés, hogy a cikkindító mottó szellemében itt be is fejezzem a recenziót. De az igazságérzetem berzenkedne a hallgatás általi cinkosság vétkébe esés ellen. Tudni illik, ez a lemez ANNYIRA azért nem rossz. Annak, hogy borzalmasan lehúzó kritikákat kap, részben az lehet az oka, hogy a többség most jutott el a frusztrációnak arra a fokára, amin én már az előző album apropóján túlestem. Nyilván, a publikus biliborogatás után már a vaknak is világossá vált, hogy további önámításnak művészi önmegvalósításról, zenei fejlődésről és az egyéb ilyen szarságokról parasztvakító reklámszlogenekről itt helye nincsen.

Lássuk be, racionálisan semmi egyebet nem lehetett várni ettől a korongtól az előzmények ismeretében, mint amit végül is kaptunk. Sem Tate nem fog alapvetően megváltozni immár és szögesen más muzsikát írni, mint amilyen irányba az utóbbi években is kormányozta a zenekart, sem a kapkodás és a koncepciótlanság (pl. szedett-vedett vendégsereg) nem ígért túl sok jót. Ahhoz képest, állítom, nem is olyan gáz a végeredmény, ami született. A hangzás sem annyira ótvar, ahogy azt mindenhol olvasom, a késői, túlpolírozott időszak helyett éppen hogy a korai Queensryche-ra hajazó, sokkal természetesebb, élő, koncerten is reprodukálható metalos hangzást kapott a produkció. Végül, de nem utolsó sorban: az önfeldolgozások ugyan tökéletesen feleslegesek, de gyalázásról azért nem beszélnék. A zenészek tisztességesen elnyomják ezeket, mondom, egy organikusabb megszólalással – vedd úgy, hogy a demo verziókat hallod abból a korszakból.

Ami viszont nem elfogadható: a főszereplő saját debütálásán helyenként bántóan hamisan énekel. Ha így akarta megmutatni a volt társaknak, hogy ki a király, aki joggal tart igényt a királyné birodalmára, akkor az nagyon nem sikerült... Igazság szerint már nem is haragszom Geoffra, sokkal inkább sajnálom őt. Nyilvánvalóan egy zavart személyiségről van szó, aki tuti fix, hogy a mai napig nem érti, mi is itt a gond. Hiszen ő mindig maximálisan odatette magát, nem úgy, mint a többiek. Talán erős befolyásoltság alatt is áll, nehéz úgy megmaradni két lábbal a földön, ha a közvetlen környezeted folyamatosan sugdos a füledbe. Nem tudom, nem is érdekel, számomra a Queensryche úgyis megszűnt létezni a "Dedicated to Chaos" óta. Ez a szólólemez pedig olyan amilyen. Közepes. Se jobb, se rosszabb.

Kotta