Nos, ez a dal már régen, gyakorlatilag megjelenése óta ostromolja az ingerküszöböm, de nem negatív értelemben. Már első hallgatásra lenyűgözött, de refrénje azóta is visszatérő dallam a fejemben, amit a leglehetetlenebb és legváratlanabb helyen és időpontban vagyok képes dúdolgatni, méghozzá unásig. Általában nem én szoktam megunni, hanem azok a szerencsétlenek, akik ilyenkor a környezetemben vannak.

A müncheni Dreamscape nem túl szerencsés zenekar; egyébként meglehetősen hosszú karrierjük során (1986-ban alakultak és 1997-ben jelent meg az első teljes albumuk) túl sok tagcsere rázta meg őket és jóllehet hangszeresen maximálisan fölkészültek, a siker egyre csak kerülgette őket. Kétségtelen, hogy kezdetben nem igazán találtak saját hangjukra, és a szőrösszívű kritikusok ezért megannyiszor a Dream Theater epigon címkét aggaták rájuk (megjegyzem, nem jogtalanul), de nagyon igyekeztek.

Végül oly sok görcsös erőlködés után ellazultak, elengedték a nagy álmokat, a Massacre Records után leszerződtek egy aprócska kiadóhoz (a terjesztésről annyit, hogy a CD-t közvetlenül a dobostól, Danilo Batdorftól kellett megrendelnem), és ahelyett, hogy továbbra is vadászták volna a régóta várva-várt átütő erejű frontembert, bevontak a munkálatokba néhány igazán nagy nevet a szakmából: Erik EZ, Francesco Marino, Arno Menses (Sieges Even, Subsignal), Herbie Langhans és Dilenya Mar (Beyond The Bridge), Mike DiMeo (Riot, Masterplan, Creation's End), Nando Fernandez (Hangar), Oliver Hartmann, Roland Stoll (ex-Dreamscape).

Ez a döntés több szempontból is előnyösnek bizonyult, de elsősorban azért, mert így a korábbi száraz és homogén képlet szépen föllazult és új éltető nedveket kezdett csepegtetni. Az "Everlight" a Dreamscape legsokoldalúbb, leggörcsmentesebb, már-már rock operás opusza lett, s talán egyetlen árva nótát kivéve (Fortune And Fate) 100 százalékos teljesítmény (a 2012-es toplistámon a 8. helyig kúszott). Ha egy ilyen magas színvonalú lemezről kirí (fülbe és nem szembe ötlik) egy dal, az már valóban megérdemli, hogy helyet kapjon az ügyeletes kedvencek között.

A zenét és a (nem mellesleg vallásos ihletésű) szöveget kivételesen nem az együttes alapító atyja és fő motorja, Wolfgang Kerinnis szerezte, hanem az újonnan leszerződtetett billentyűs, David Bertok (Subsignal), aki az "Everlight" albummal a banda fő komponistájává lépett elő. Ennek megfelelően túlsúlyba kerültek az epikusabb dalok, melyek közül az "Everlight" lett a favorit. A több, mint 7 perces balladában van minden: lassú és valamivel gyorsabb részek, váltogatott ének, kórusok, billentyű- és gitárszóló (utóbbiból igazán juthatott volna egy monumentális darab à la Petrucci), de mindenekelőtt egy fantasztikusan eltalált, egyszerűségében is nagyszerű refrén, amelyet ha meghallok Dilenya Mar (Beyond The Bridge) sejtelmes és ellenállhatatlan szirén hangján, totál elolvadok. Meggyőződésem, hogy ezt a varázslatos dalt az a legfőbb lény ihlette, akiről a nóta címét kapta... Libabőr...

Tartuffe