Kiadó:
Silver Arrow

Honlapok:
www. theblackcrowes.com
facebook.com/TheBlackCrowes

Nem hiszem, hogy ettől kollégáim vagy rendszeres olvasóink lázba jönnek, de szerintem hatalmas és örvendetes hír, hogy a Fekete Varjak (értsd a The Black Crowes kemény magját alkotó Robinson fivérek) 15 év szappanoperázás és projektelés (pl. The Magpie Salute) után újra összeálltak. 2019-től kezdve a korábbi ellentéteket immár érett férfikorba lépve félretették, és turnézni indultak a remekül sikerült bemutatkozó lemezük (Shake Your Money Maker, 1990) 30. évfordulójára. Ezen alkalomból a debüt-anyagot újra kiadták remaszterelve és alaposan megextrázva, de ennél még jelentőségteljesebb, hogy hosszú szünet után stúdióba vonultak egy vadonat új lemez elkészítése céljából.

És miért nem hiszem, hogy kollégáim, illetve törzsolvasóink erre fölkapják a fejüket? Nos azért, mert amikor a ’90-es évek elején a Fekete Varjak megjelentek, az olyan régisulis hard rock/heavy metal rajongók, mint mi (akik pl. Iron Maidenen és Van Halenen szocializálódtunk) hajlamosak voltunk egy kalap alá venni a The Black Crowes-t és a kedvenc műfajunk antitéziseként éppen akkoriban világhódító útjára induló grunge bandákat (Pearl Jam, Alice In Chains, Nirvana stb.). Pedig ez égbekiáltó igazságtalanság volt – mondjuk én speciel nem is álltam be a sorba. Persze a BC is egyfajta tagadása volt annak, ami a pufihajú ’80-as években történt, a bokalengetős bordó bársonynadrágok is túlzásnak tűntek (lásd az egyébként zseniális "Remedy" videóját!), de én már akkor is tudtam, hogy itt a ’70-es évek tengelyperiódusának legnagyobb zenéi köszönnek vissza lehengerlően kompetens előadásban.

A The Black Crowes meglátásom szerint mindig is alapvetően három fő hatásból táplálkozott: a Rolling Stones komótos blues rockjából, az európai, blues-alapú hard rockból, elsősorban a Led Zeppelinből és a tipikusan amerikai southern rockból (à la The Allman Brothers Band, The Marschall Tucker Band, Blackfoot, Lynyrd Skynyrd stb.). Ez az egyveleg nem föltétlenül volt szimpatikus, főleg versenyképes egy olyan hajthatatlan fémarcnak, akinek Eddie poszterek borították a szobafalát és azzal tett tönkre több magnókazettát, hogy a "Wait" és "Little Fighter” szólóját ezerszer visszatekerte. Utólag szerintem már sokan belátják, hogy ez nem igazán volt védhető álláspont.

Nem állítom, hogy az adiktív szubsztanciák és hisztérikus testvérháborúk által alaposan megtépázott Robinson fivérek tévedhetetlenek. A több mint 30 éves karrierből nekem csak az első két album és a későbbi, kísérletezős időszakra egyáltalán nem jellemző, nem mellesleg hibátlan "By Your Side" (1999) jött be igazán. Az új lemez megjelenésének tétje tehát az volt, hogy a friss anyagon a hőskorszak, vagy az "Amorica"-val (1994) beindult nyűglődés köszön vissza. A meglátásom az, hogy tulajdonképpen mindkettő és egyik sem. Mindkettő, mert megvannak a dögös rock n’ roll számok (Rats And Clowns, Wanting And Waiting, Dirty Cold Sun), de a lassabb, meditatívabb tételek is (Wilted Rose, Bleed It Dry, Kindred Friend), ugyanakkor egyik sem, mert itt minden korábbinál erősebben érvényesül a Rolling Stones hatása. Mintha megihlette volna őket a nagy öregek meglepően jól sikerült, egyáltalán nem tatás tavalyi lemeze, a "Hackney Diamonds".

A Robinson fivéreken kívül egyedül Sven Pipien van meg a régi gárdából (így hárman alkotják jelenleg a csapatot). Ezzel nincs is különösebb baj, hiszen mindig is Robinsonék irányították a kreatív folyamatokat, de nekem kifejezetten hiányzik Steve Gorman dobos mindig kifogástalan, erőteljes és ropogós hangzása. Ezt leszámítva a baksásan rövid, 37:54-es játékidő egy élvezetes, ötletes anyagot tartalmaz, ami miatt a régi rajongóknak minden okuk megvan az ünneplésre. A lemezborítót meg jobb, ha elengedjük; összpontosítsunk a pozitív dolgokra!

Tartuffe