Kiadó:
Provogue Records

Honlap:
www.hartandbonamassa.com

Tudjátok, miért válhatott Elvis világsztárrá? Nem, nem a hangja miatt – illetve nem csak azért. Hanem mert fehér volt. Az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában ő lett a "Great White Hope", ennek a bokszéletben a színesbőrűek nehézsúlyú sikersorozatában fogant rasszista, ám üzleti szempontból meghatározó fogalomnak zenei manifesztációja. Mert kell egy csapat, izé, fehér fiú, aki az afro-amerikaiak által "uralt" közegben is képes megmutatni, hogy az ember eleve fehérnek teremtetett… Ilyenkor persze a jóérzésű kritikus szeretne felkiáltani, hathatós indokokkal és érvekkel meggyőzni ellenkezőjéről a világot, de mint jól tudjuk, az előítélet érzelmekre és szocializációs ingerekre érzékeny, nem a logikai és etikai érvekre – ráadásul mikor teljesül a dolog, és mondjuk végre egy echte fehérbőrű ember lesz a világbajnok – akiből ráadásul egyszerre kettő van, lásd Klicskó fivérek – akkor az sem jó. Mert azok meg nem amerikaiak, még szerencse, hogy Elvis az volt.

No, ezt a kis eszmefuttatást nem azért vetettem bitekbe, hogy párhuzamot vonjak Beth Hart előtérbe kerülése, és bőrének színe között, pedig de. Az biztos, hogy elképesztő hangja van a blues-releváns életet megélt hölgynek, akit joggal karolt fel korunk egyik vezető rock-gitárosa, de az is biztos, hogy Amerika klub-rengetegében, gospel-kórusaiban számtalan – na jó, számos, de az is sok – afro-amerikai hölgy énekli le az istenített sztárok hangjait legalább ugyanúgy, mint a közönség imádatának tárgya. Természetesen az olyan rétegműfajban, mint a blues, nem lehet egy nehézsúlyú világbajnok kaliberű sztárrá válni, de nem véletlenül kapcsolódott Janis Joplin neve össze a blues-királynői címmel, annak ellenére, hogy olyan sztárok lubickoltak a műfajban, mint pl. Tina Turner. Mindenesetre örülök, hogy – most már leválva a kezdeti gondolatokról – Beth Hart és Bonamassa közreműködésével olyan klasszikus feldolgozásokat – egyes esetekben feldolgozások feldolgozását – ismerhetünk meg új köntösbe öltöztetve, melyeknek nekifutni igencsak kockázatos dolog, mert a hirtelen felbuzdulásnak könnyen hanyatt vágódás lehet a vége, tekintve az eredeti dalok előadóinak kvalitásait. A két zenész, valamint a hangszerelés zsenialitása azonban olyan könnyed győzelmet szül, melyből nem az edzések izzadságszagú merevségét, hanem a tehetségből adódó könnyed eleganciát érzi az ember: a stílusos Viktóriát, akinek még azt is megbocsáthatjuk, ha könnyedebb műfajok felé kacsintva populáris fogásokra vetemedik.

A fúvósokkal megbolondított dalok szerencsés kiválasztásával biztosra mentek az alkotók: olyan blues/gospel/ sanzon variációkat raktak le az asztalra, melyben szabadon érvényesülhet a játékos-kommersz ujjgyakorlat, anélkül, hogy a szakmaiság rovására menne. Hart elképesztően énekel olyan elődök után, mint a már említett Tina Turner, Bonamassa pedig játékával adja meg azt a pluszt, ami az eredeti felvételekből hiányzott, vagy más formában volt jelen.

Annak külön örülök, hogy a kiválogatott darabok nagy része rövid, táncolható, rock 'n' roll rokon, lüktető blues, ami első hallásra is meg tud szólítani mindenkit, akinek füle- és ritmusérzéke van, de az "If I Tell You I Love You" sanzonos, Edit Piafra emlékeztető, Vaya Con Dios szellemű variációja még a nagymamának is minden bizonnyal tetszeni fog. És ha már nagymami, akkor apu, vagy a nagykamasz öcsi is, mert Hart hangjában ott van minden mély-afrikai, ösztönből jövő szexuális lüktetés, amitől (is) a blues generációkon átívelően népszerű tud lenni. A 16-os karikát pedig képzeljétek a kritika vége feliratának helyébe.

Garael