Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.hollowhaze.com

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy erről a teljesen ismeretlen olasz prog-power csapatról oldalunkon még nem született Tartuffe tollából kritika, úgyhogy megrovásban kell részesítenem a kedves kollégát, hogy nem kellően ápolta a Dionysos Rising „ismeretlen gyöngyszemek felkutatásának” szellemiségét, még szerencse, hogy itt vagyok én! Persze aki eddig olvasgatta ismertetőinket, az biztos jobban szeretné, ha említett kollégám írná jelen sorokat, lévén autentikusabb és tájékozottabb nálam az olasz prog-power szövevényes, keresztbe-házasodott világában, ám ha azt mondom, hogy a csapat által játszott zene alapvető eleme Fabio Lione megszokott dallamvilága, akkor talán – mint az énekes lelkes rajongója – egyből autentikusabbá válik az itt sommázott vélemény…

Lione, úgy látszik, nem hiába kezdte nemzetközi karrierét a Vision Divine-ban: szinte lubickol ebben az érzelmektől fűtött, kissé paneles és belterjes, ál-szimfonikus világban, még úgy is, ha ezúttal a kissé gonoszabb hangszínét veszi elő, és nem fullad minden sora zokogásba, vagy önhergelő áriába. A dalok pedig ütnek, már első hallásra is, jóllehet a fiúk nem spóroltak a hangjegyekkel, és három szerzemény is hat perc fölé csúszik, köszönhetően a bőven adagolt szimfonikus egyvelegnek, ami ezúttal nem annyira műanyagszagú, mint amit ilyen esetekben megszokhattunk, köszönhetően egy, a lemez ismertetője szerint „echte” nagyzenekar, a Nightbreeder and the Wintermoon Orchestra közreműködésének. Akinek agyába most petárdaként robbanóan villan fel az idei Rage opusz, azt gyorsan ki kell, hogy ábrándítsam, ez a lemez nem a gitárosokról szól – pedig néhány virgából következtetve lehetne nekik nagyobb teret is adni - no és a zenei alapok is mások, még akkor is, ha a teatralitás ugyanúgy szerves részét adja a koncepciónak. Talán nem véletlenül vonult háttérbe az instrumentális szekció, négy lemez után valószínűleg úgy voltak vele, hogy ha most az ötödikre sikerült egy ilyen nagyágyút megnyerniük maguknak, akkor szóljon az végig. Lione pedig nem szokott meghátrálni az ilyen feladatok elöl, egy öntömjénező színész szívet melengető ripacskodásával cipeli a hátán a produkciót – ám mivel ez a ripacskodás szívből-lélekből jön, csak imádni tudom érte.

A dallamok érdekes módon ötvözik a Vision Divine/Labyrinth és a Rhapsody világát, így azok is minden bizonnyal kedvtelve hallgathatják Lione néha black metalos rikácsba forduló énekét, akik a reggelit és fémbe öltözötten szeretik elfogyasztani, az alapvetően melodikus hangnemet pedig gyakran törik meg az enyhe progresszió illatát idesodró power-szelek. Természetesen megkapjuk a csúcsnak szánt zenei nagymonológot is a lemez címadó számában, amitől a stílus szerelmesei egyből könnyekre fakadhatnak, amit már csak azért is kellemes, mert az öröm okozza őket.

Sascha Paeth öreg róka, a lemez úgy szól, ahogy egy ilyen lemeznek szólnia kell, az utolsó szám után még sokáig ott csilingelnek az egyszeri hallgató fejében a hangszerek, amibe még a hangerő okozta fülzúgás is szervesen illeszkedhet. Úgy gondolom, ha ezzel a produkcióval nem tudnak betörni az olasz underground felső ligájába, akkor egyikkel sem, mert ha egy kissé profánabb változatban is, de megütötték a kellő a színvonalat. Meg persze a főnyereményt is, Lionéval.

Garael