Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
facebook.com/vivienlalu

Rendszeres olvasóink Vivien Lalu nevét a 2008-as Shadrane kiadvány (Temporal) útján ismerhették meg, ami akkor nálam egészen az éves összesítő toplista negyedik helyéig tornázta föl magát. Ez a progresszív metál iránt elkötelezett francia billentyűs az én tudatomba is ekkor robbant be, pedig 2005-ben saját néven kiadott már egy lemezt "Oniric Metal" címmel, sőt 2001-ben is jelent meg albuma (Rising Moon), bár akkor még a nem éppen sokatmondó Mind’s Orchard név mögé rejtőzött.

A Shadrane lemez amilyen sűrűnek tűnt első hallgatásra, olyan nagy kedvenc lett a pár hetes barátkozás után. Lalu már akkor is lenyűgöző csapatát állította csatasorba a jobbnál-jobb vendégzenészeknek: Göran Edman, Henrik Båth és Björn Jansson énekelt, Joop Wolters és Marco Sfogli gitározott, de Lalu mellett olyan billentyűsök is "szóhoz" jutottak, mint Alex Argento és Gary Wehrkamp. Az "Atomic Ark" személyzeti listája nem kevésbé illusztris: most végig Martin LeMar (Tomorrow's Eve, Mekong Delta) énekel, akit hörgésben és vokálokban kisegít Peter Wildoer (James LaBrie, Darkane) és Mike Andersson (Cloudscape, Silent Memorial). Újra Virgil Donati (PlanetX, Ring Of Fire) dobol, a szokásos gitárosok mellett (Joop Wolters, Marco Sfogli) leteszi a névjegyét Simone Mularoni (DGM, Empyrios), Lalut pedig olyan muzsikusok egészítik ki, mint Jens Johansson (Stratovarius) és Jordan Rudess (Dream Theater). Az utóbbi helyett szívesebben hallgattam volna újra Alex Argentót, de ez egyéni szocprobléma. Hoppá, majdnem lemaradt Mike LePond (SymphonyX, Affector), aki a bőgőt kezeli a tőle megszokott kompetenciával!

Azt hiszem, e nevek hallatán kevesek fognak azon elcsodálkozni, hogy a CD-t minden előzetes belehallgatás nélkül rendeltem meg magától Vivien Lalutól. Ilyet nagyon ritkán teszek, de kecsegtető áron kaptam dedikált példányt, ráadásul a Shadrane-ből és a zenészek névsorából kiindulva a csalódás eleve ki volt zárva… Talán mégis akadt egy aprócska csalódás, de ez csak a telhetetlenségem következménye: az album alig hosszabb 50 percnél, még úgy is, hogy a záró opusz (Revelations) 19 és fél perces!

A helyzet a következő: az "Atomic Ark” is lett olyan, mint a Shadrane lemez, talán egy kicsit még direktebb és zúzósabb is. Virgil Donati itt úgy dörömböl, ritmikai alapozása olyan kemény, hogy még a gyémántot is megkarcolná. A hangszeres szólók kivétel nélkül briliánsak, egyedül Jordan Rudessre van panaszom, akinek a billentyűket vartyogtató elborulásaitól és kényszerű cirkusz-zenei betétjeitől kiver a ragya (Slaughtered). Egyre kevésbé tudom a faszit elviselni… LeMar kicsit éles, színtelen hangját jól oldja föl Mike Andersson éneke (War On Animals); őszintén szólva vendégénekesekből még egy párat el tudtam volna viselni… Megint az a fránya telhetetlenség!

Az "Atomic Ark" nem lett ökölrázós slágergyűjtemény, de valójában túlvariált, magamutogató progresszív hangorgia sem – még a közel 20 perces "Revelations" is inkább filmzenés-rockoperás, mint Dream Theateresen nyakatekert. Vivien Lalu egy hangzásában nagyon kompakt, értékeit lassan, szinte szégyellősen föltáró, intelligens alkotással rukkolt most elő, amivel engem speciel megvett kilóra. Állítólag tarsolyban van már az új Shadrane is, csak pénzt kellene keríteni a stúdiózáshoz. Részemről én megtettem a tőlem telhetőt, kemény valutáért megvásároltam az eredeti CD-t, és az új Shadrane-t is hajlandó vagyok előrendelni. Kedves Vivien, uccu neki!!!

Tartuffe