Mindenekelőtt a tisztelet valamely tetszés szerinti gesztusával kívánok adózni a Rockinform szerkesztői gárdája előtt, amiért sikerült tető alá hozni a két vadonatúj magyar CD-vel fölturbózott karácsonyi-évvégi (december-január) kiadást. Nagy húzás volt.

A Dinamit gyerekkorom meghatározó zenei élménye volt; a narancssárga műbőr Tesla táskalemezjátszó mono hangfalába temetkezve rongyosra hallgattam annak idején "A Híd" című lemezt. Mit sem tudtam még akkor a zenekar megalakulása körüli bonyodalmakról, de ha tudok róla sem hiszem, hogy érdekel; mint ahogy most is hidegen hagy a 30 évvel későbbi váratlan újjáalakulás tényleges miértje. Részemről az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra.

Tudván, hogy Vikidál ma már csak halovány árnyéka önmagának (lásd: Mobilmánia), még örültem is, hogy nem vállalta be, s így helyére a jó képességekkel megáldott Kálmán György került. Bíztam benne, hogy ezek után fiatalos lendületet, modern hangzást várhatunk az anyagtól, de keserűen csalódnom kellett.

A Dinamit két klasszikus lemeze szerintem erősen különbözik egymástól, az első nyilvánvalóan a Deep Purple Coverdale-es korszakának stíluselemeiből építkezett, míg "A Híd" egy magyar viszonylatban kimondottan előremutató, sokkal keményebb album volt. Sajnos az újjáalakulás koncepciója nem "A Híd" irányvonalát kívánta továbbvinni, hanem – talán még az első lemezhez is méltatlanul – a sörszagú magyar kocsma-rock kategóriájában ragad meg (pl. Megszökök). Igazi retrós, dohos "hungarock" anyag született, mintha az a bizonyos 30 év el se telt volna, sőt, mintha a "Te mondd meg!" vagy "A Pók" egy egészen más gárda slágerei lettek volna.

Olyan benyomást keltenek bennem a köztudomást jó képességű zenészek, mintha tudatosan visszafognák magukat, vagy valódi motiváció hiányában fél lángon égve alibiznének a számokban. Totya ennél határozottan többet tud, és az "Egy másik út" intrójára pl. egyszerűen nem tudok jobb jelzőt találni, mint a "vendéglátóipari". Papp Gyula pedig szürkén akkordozik korszerűtlen hangszíneken a háttérben, miközben az "Űzd el" Hammond-szólója világosan bizonyítja, hogy ha akarja, oda tudja tenni magát.

Persze erre még mentségül föl lehetne hozni, hogy itt öreg rókákról, fegyelmezett profi zenészekről van szó, akik egyéni ambícióikat készséggel föláldozzák a közösen kialakított koncepció oltárán, de azt vajon mi igazolja, hogy mindkét közel három évtizeddel ezelőtt kiadott albumuk arányosabban, dinamikusabban szól, mint ez? Németh Gábor, mintha a nappali műbőr puffjait ütögetné, Totya gitárhangzása, főleg az ún. riffek (maradjunk csak gitárkíséretnél) alatt meg olyan lapos, mintha Jolana Galaxison tolná, amit rágyógyított egy leharcolt Orion erősítőre.

Föl vagyok készülve rá, hogy le fognak ezért a kritikáért hurrogni, de nem érdekel. Tudom, hogy a "szakmában", a hazai lemez- és lapkiadóknál vannak érinthetetlen "szent tehenek" (mint pl. Paksi Endre), de jellemhibám, hogy nem vagyok kapható a cinkos összekacsintásokra. Hobo se mai gyerek már, mégis tud bivaly mód szólni (Circus Hungaricus), egyébként meg olyan föltörekvő, nemzetközi kitekintésben is versenyképes produkciókat kell támogatni, mint a Dreyelands vagy a hozzám csak néhány hete eljutott miskolci Raze To The Ground.

Ezt az új Dinamit lemezt meg mindenki játssza úgy, ahogy akarja; én "A Híd" mellől egy tapodtat sem mozdulok.

Tartuffe