Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

A Fates Warning szerintem azon zenekarok közé tartozik, akiknek elévülhetetlen érdemeit, úttörő, sőt stílusteremtő munkásságát minden "szakmabeli" elismeri, valahogy mégsem lettek igazán sikeresek - ez alatt persze a kitüntetett médiafigyelmet, stadion-koncerteket, Billboard-listás slágereket értem. A Queensryche-nak vagy a Dream Theaternek mindebből több jutott, pedig nem vagyok arról meggyőződve, hogy a Fates Warning nélkül a progresszív műfaj ott tartana, ahol... A '80-as évek végén és a '90-es évek elején olyan albumokat produkáltak, amelyek mára egyértelműen kiérdemelték a "klasszikus" jelzőt, a "Parallels" (1991) nálam borítóstól együtt etalon. Utána azonban valahogy belassultak: ha egy banda nem koncertezik rendszeresen, és max. 3-4 évenként jelentet meg új anyagot, gyorsan tetszhalott állapotba kerül.

A "Darkness In A Different Light" kilenc évig tartó katatóniából ébresztette föl Matheosékat. Persze voltak közben projektezések (OSI, Redemption), sőt 2011-ben egy nagyon pozitív kritikai fogadtatásban részesülő "ős-Fates Warning" összeborulás Arch/Matheos néven. A közel egy évtizedes "pihentetés" után klasszikus fölállásban tért vissza a banda, attól eltekintve, hogy most Bobby Jarzombek (Riot, Halford) ül a dobok mögött. A különböző információs felületeken sokan panaszolják a sajátos stílusú Mark Zonder hiányát, de ebben én nem tudok egyetérteni. Jarzombek nagyon jó ütős, ráadásul ehhez a kétgitáros, súlyosabb, zúzósabb megszólaláshoz jobban is illik a stílusa. Ray Aldernek is örülök, mert John Arch "üvegvágó" hangjától egy idő után arcidegzsábát kapok. Kevin Moore (ex-Dream Theater, OSI) "külsős" közreműködése nem sok vizet zavar, de érdekes, hogy most szövegíróként is besegített (O Chloroform).

Úgy látom, hogy az új album a 2004-es direktebb, rövidebb nótákban gondolkodó "FWX" irányvonalát követi egy kis Arch/Matheos-féle pulzáló hasítással. Sajnos abban a tekintetben is igaz ez, hogy a dalokból hiányzik mind a klasszikus korszak dallamérzékenysége, mind pedig az "A Pleasant Shade Of Gray" (1997) hátborzongató, borult progresszivitása. Az "FWX"-en engem egyedül az "Another Perfect Day" fogott meg (de az nagyon), itt pedig csak a "Firefly" és az "Into The Black" hozza az ismerős, régi FW feelinget.

A lemezről természetesen nem szabad könnyelmű, elhamarkodott ítéletet mondani, mert olyan sűrű, mint nagyanyám házi szilvalekvárja, meg kb. olyan sötét is. Abban biztos vagyok, hogy nálam a fent említett két dalon kívül csak az albumot záró 14 perces tétel (And Yet It Moves) fog pörögni, de ez ne rémisszen el senkit az egyébként komoly anyaggal való behatóbb barátkozástól.

Tartuffe