Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.redemptionweb.com
myspace.com/thebandredemption

Midőn próbáltam rákészülni erre az értékelésre, döbbenten vettem észre, hogy blogunkon eddig a Redemption egyetlen korábbi lemezéről sem jelent meg teljes körű kritika. Pedig Túrisas tuti írt egyet az "The Origins Of Ruin"-ról (2007), de valahogy lemaradt, mint lusta diák a reggeli buszról. Remélem, mielőbb előkerül az archívumból, és utólag föltesszük.

Igaz ugyan, hogy az amerikai progresszív metál együttes zseniális "Sapphire" című nótájával (Fullness Of Time, 2005) indítottuk "Ügyeletes kedvenc" rovatunkat (olvasható itt), de ez sovány vigasz akkor, amikor jelenleg tulajdonképpen a Redemption az egyetlen olyan "hagyományos" értelemben vett progresszív zenekar az USÁ-ban, amely méltó az óriás elődök (Queensryche, Fates Warning, Dream Theater, SymphonyX, Shadow Gallery) régi nagy híréhez. Persze a Redemption se tejfölösszájú kezdők gyülevész hada, de ők "csak" 2003-ban kezdtek el együtt bazseválni.

A srácok nyilván úgy gondolták, hogy a bevált recepttel nem érdemes variálni; az egyébként is meglehetősen homogén zenei képen egyetlen részlet sem változott. A korábbi lemezek egyenes, szerves folytatásaként hömpölyögnek egymás után az intenzíven pulzáló, energiával telített dalok. Az albumot indító "Peel" mindjárt az elején lehámozza rólunk a külső hámréteget, szerencsére az együttesnél ritka, középtempós "Wall" esélyt ad a lélegzetvételre, de csak annyira, hogy egy-két nyúlfarknyi pihenővel azután végig bírjuk az elszánt zakatolást.

A Redemption háza tájékán – benyomásom szerint – mindössze annyi változott, hogy Greg Hosharian billentyűs hivatalosan is a banda tagja lett. Hogy kicsit színesítsék az összképet, fölkérték James LeBrie-t, hogy az "Another Day Dies"-ban énekeljen egyet Ray Alder-rel duettben. Adler egyébként – így stúdióban – nem teljesít rosszul, pedig az idén megjelent koncert DVD-n (Frozen In The Moment - Live in Atlanta) sajnos zavaróan gyengén énekelt (a rövid hajról, vasalt khaki pantallóról és gördeszkás tornacipőről nem is beszélve).

Tartom magam ahhoz, amit korábban mondtam: "A Redemption a meglehetősen telített progresszív piacra képes volt egy új hangzást szállítani", és ez egyelőre még működik is, de előbb-utóbb szükség lesz arra, hogy megbontsák, földobják egy kicsit a túl tömör, egynemű, immáron kiszámíthatóvá vált képletet. Addig is, fönntartások nélkül lehet rájuk számítani, ha egy álmos délutánon tekintélyesebb adag adrenalinra van szükségünk.

Tartuffe