Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
facebook.com/epysode
myspace.com/epysode

Hangulatos. De ne tévesszen meg senkit a jelző, ez a hangulat nem andalgásra, vagy játékos ábrándozásra szólít: a tudatalattiban megbújó ősi félelem megszólítására szolgál, arra az ösztönös, dermesztő érzésre, melyet a régiek lidérccel azonosítottak, aki (vagy amely?) a rossz álmok esetén ült az emberek mellére. Súlyosan, hideg verejtéket és ziháló, kapkodó lélegzetet okozva. S hogy mi ebben a jó? Hát ami a horrorban!

A belga gitáros, Samuel Arkan tavalyelőtti zenei thrillerével alaposan meglepett, köszönhetően persze az akkori albumon szereplő énekeseknek és zenészeknek – no meg a jó daloknak. Itt van hát a folytatás, egy újabb sötét koncept-sztori, és igaz, hogy kicserélődött projekt tagokkal, de csuklónyiszálóan könnyedén hozva a debüt hangulatteremtő erejét. A közreműködők listája jelenleg is impozáns, elég, ha a mostanában keveset szereplő, Evergrey csodatorok, Tom S. Englund, vagy a metálba oltott Mercury Henning Basse nevét említem, de aki nem szisszen fel Mike LePond, Simone Mularoni, vagy Leo Margarit neve hallatán, az azonnal hagyja el a blog területét.

A zenei – és szövegi – irányvonal maradt tehát, talán egy kicsit tébolyultabb kivitelben, több aszimmetrikus dallammal, és hangulatteremtő, a sötét oldalról származó musicales-filmzenés elemmel, ami talán giccsesnek hatna, ha Arkan nem prezentálná azokat a gótikus romantika őszinte érzelmi túlcsordulásával, ami olyan jólesően borzongatja a lelket, mint a valamikori Byron-Shelley-Polidori tengely stílusalkotó művei. A belga gitáros kiválóan választotta meg a történet szereplőit, Englund vokális fájdalmát szoborba lehet önteni, Basse pedig egymaga képes egy egész tébolyda minden irracionalitását hangjegyekbe énekelni. Kedvenc németem egyébként hallhatóan ismerős terepen mozog, hiszen a neki jutott dalok akár a Sons Of Seasons 2011-es lemezén is szerepelhettek volna. Az igazi meglepetést azonban az a számomra eddig ismeretlen hölgy jelenti – Ida Haukland a Triosphereből –, aki férfitársait megszégyenítő erővel viszi a vállán végig az albumot. Ida szerencsére nem a stílusreleváns gótikus szopránkák táborát gyarapítja, hangja a női változatba öntött Eric Adamsre emlékeztet, ami már csak azért is dicséretes, mert a zenei környezet jóllehet eléggé impulzív, messze áll a Manowar csataindulós, vagy poroszkáló epikus világától.

Érdekes egyébként, hogy a lemez címadó dala olyan erővel idézi meg a korábbi, Obsessions album "Gemini Syndrome" darabját, hogy már-már önlopást kiálthatnánk, ha Arkan csak egy kicsivel kevésbé lenne nagyszerű dalszerző, aki mágiájával annyira elvarázsolja a nagyérdeműt, hogy még a kegyes csalás tudatában is képesek vagyunk élvezni az illúziót. (Hallgasd csak az Englund-Ida duettet, egyértelműen a női-férfi zenei párbeszédek etalonjáról beszélhetünk, még akkor is, ha Sommerville kisasszony most valószínűleg sírva fakad.)

Nos, ha a horrorhoz hasonlítottam a lemez által kiváltott hatást, akkor a barátnők szokásához illően ne kapjuk a ijesztgetős pillanatok során kezeinket a szemünk, illetve zene esetében a fülünk elé, mert akkor hol marad a borzongás? Hiszen borzongani jó, persze csak akkor, ha művészi élmény váltja azt ki, és ez nem fantazmagória, hanem maga a valóság.

Garael