Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Létezik egy vulgáris, de kifejező mondás: még a szar is ízetlen. Mint a legtöbb ilyen "népi" bölcsességnek, ennek sem ismerem az eredetét. Talán jobb is, mert a fekália ízlelgetésének puszta gondolatára öklendezni kezdek. Az emberi kíváncsiságnak nincs határa, igaz? Na, mindegy, ezt egyébként akkor szokták mondani, ha valaki még az élő fába is beleköt, mindenkivel kötözködik, semmi sem elég jó neki. Hát mostanában éppen ilyen hangulatban vagyok. Talán kezdek kiégni... Nem is lenne olyan meglepő, ha arra gondolok, hogy szinte emészthetetlen mennyiségben hallgatom a muzsikákat.

Nem ízléstelenkedni akartam, hanem pusztán fölvezetni, magyarázni azt a tényt, hogy az idén egy-két kivétellel (Brian Maillard, Vanden Plas) minden várva-várt megjelenés csalódást okozott. Nem kiábrándító, valódi csalódásokról van szó, inkább a magas elvárásoknak megfelelni nem minden tekintetben képes zenei élmények okozta keserűségről, lelki ürességről: az eufória hiányáról. Nem tudom ennél érthetőbben elmagyarázni. Még csak április közepe van, de már egy rakat lemeznél éreztem ezt a "leforrázottságot" (pl. Adrenaline Mob, Transatlantic, Flaming Row, Astra). És most itt van a Teramaze!

2012-ben a korábban számomra ismeretlen ausztrálok "Anhedonia" című lemeze annyira magával ragadott, hogy egészen az éves toplistáig repültünk vele. Volt benne valami szilaj erő, valami frissesség, és ugyan a thrash nem éppen a kedvenc műfajom, a belőle folyton kikacsingató progresszivitás, valamint a lehengerlő hangszeres teljesítmény rögvest kétvállra fektetett. Dean Wells gitáros csapata ezúttal már nem csak kokettál a progresszív műfajjal, hanem egy virtigli, "fajtiszta" progresszív metál lemezt készített el majd' 80 perces időtartammal, összefüggő zenei és lírikus koncepcióval. Ezek bizony klasszikus progresszív toposzok.

Alig merem leírni, de miközben aki nálam a műfaj hűségesebb "aficionado"-jának (hív rajongójának) tartja magát, már eleve gyanús, azt kell mondjam, hogy az új irányvonallal olyan vonások tűntek el a Teramaze zenéjéből, amelyek szerintem - paradox módon - szegényebbé tették őket. A zsiger, a fifikás, de lendületes riffelés és bizony a közérthetőbb dallamok hiányoznak, miközben az új stílus jegyei nem domborodnak ki eléggé. A stúdióban dolgozott ugyan velük egy "bérelt" billentyűs (Dave Holley a Circadian Pulse-ból), de szerepe kimerül abban, hogy ambiens akkordokkal, szürke eminenciásként kíséri az együttest. Jóllehet Dean Wells fergeteges szólókra képes, a közel nyolcvan perc alatt kevésszer engedi el magát igazán (Bodies Of Betrayal, Dust Of Martyrs). Végül, de nem utolsósorban, rettenetesen hiányzik a tragikusan fiatalon, szívelégtelenségben elhunyt dobos, Julian Percy teljesítménye. A helyére érkező Dean Kennedy persze nagyon ügyes, kiváló ütős, de Percy igazi lángoló géniusz volt, abból a megszállott, maximalista fajtából, aki képes volt minden nap véget nem érő gyakorlással gyötörni, fejleszteni magát (érdemes ezt a klipet megnézni róla). Az a nézetem is igazolódott, miszerint egy zseniális dobos nem egyszerűen technikás, de saját stílusa van és - ami nem kevésbé fontos! - a cájgja is piszkos jól, rá jellemzően szól.

S hogy miért "ízetlen a szar", miért gondolom magam kekec, kötekedő, kiégett kritikusnak? Azért, mert az "Esoteric Symbolism" minden sirámom ellenére valójában állati jó lemez, még az is lehet, hogy az év progresszív albuma, kegyetlen sok munka van benne, a Teramaze legösszeszedettebb, legrétegzettebb, legérettebb munkája, EVER. Igazi mestermű, progresszív gyöngyszem, amelynek behatóbb megismerésére mindenképpen érdemes rászánni az időt és energiát. Érdekes módon az album második fele tetszik jobban, pedig más bandáknál épp a végére szokott elfogyni puskapor. Akkor most mi is a bajom? Talán semmi. Ezért mondom: mostanában még a szar is ízetlen.

Tartuffe