Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.armoredsaint.com
facebook.com/thearmoredsaint

Találgathatnék, hogy miért, de minek: az eredmény magáért beszél. Az amerikai power metal "szent tehene" magát fosztotta meg az érinthetetlenségtől, vagyis rossz albumot készített. S mielőtt a kicsiny, de annál hűségesebb rajongótábor egyöntetűen hördülne fel, gyorsan hozzáteszem: az én viszonyrendszeremben, ami viszont roppant egyszerű és nagyon könnyen leírható. S hogyan? Jó az, ami érdek nélkül tetszik – ja, nem, ezt más valaki mondta, egyébként sem ide illik. Fussunk hát neki még egyszer! Ötletes gitármunka, megfelelően kerek refrén – aminek nem kell elsőre ütnie, nincs gond, ha kicsit megcsavart –, képzett zenészek, és már az sem zavar, ha az énekes középszerű, a hangzás meg ótvar. Hát ennyi. Ugye, nem sok? Akkor mégis, hogyan történhetett, hogy egy olyan professzionális, nagy múlttal és szinte kikezdhetetlen reputációval rendelkező együttes, mint az Armored Saint, legújabb albumával nem tudta megugrani még ebből a szegényesnek is mondható értékhalmazból származtatható színvonalat sem? Magyarázkodjunk hát, az elmúlt évek politikai-társadalmi időszaka úgyis mesterekké avatott bennünket ebben, s ha a vezetőknek szabad – néha egészen szürreális indokokat kreálva –, akkor nekünk miért is ne? –, főleg egy olyan műfajban, mint a kritika írás. (Bár nálunk azért a hibát könnyen büntethetik az olvasók, egyrészt azzal, hogy a jövőben fittyet hánynak blogunkra – még szerencse, hogy nem profitorientált társaság vagyunk –, másrészt egy sommás jelzővel, ami szólhat a szerzőnek vagy felmenőinek, kiemelt figyelemmel az anyukájára…

Tehát kezdetnek gyorsan leszögezem: szeretem a csapatot, a 2020-ban készített "Punching The Sky" egyenesen az éves listám élén végzett. Ismerem a történetüket, etalonná nemesedett lemezeiket, kedvelem azt a jellegzetes zenei világot, ami azonnal felismerhetővé teszi őket. Pedig abból kettő van: az egyik a morózusabb, amerikai power, ami igencsak különbözik a Helloween-féle európai társától, a másik a kicsit szellősebb, kemény riffekkel megtámogatott, ám a heavy rock felé kacsingató dallamos irányvonal. A két attitűd azonban nem válik el élesen egymástól, éppen ez (is) tette az együttest az underground kedvencévé, hiszen úgy tudták ezeket a zenei elemeket egymásba integrálni, hogy a végeredmény megfelelő legyen a keményvonalas power és a szellősebb irányt kedvelők számára is.

Persze mindez nem lenne elegendő a kiemelt státusz eléréséhez: Jeff Duncan és Phil Sandoval gitárosok kettőse, valamint Joey Vera méltatlanul nem kapták meg azt a széles körű elismertséget, amit megérdemeltek volna – bár ez egyenesen következik a stílus underground jellegéből – , és hát ott van John Bush, aki hangjával, dallamaival és szövegeivel két stílusban is hivatkozási alappá vált. Tehát John Bush. Nem véletlenül ismételgetem a nevét, mert valahol ő ásta el azt a bizonyos kutyát, ami magyarázatot adhat a "fejek kaparására és csóválására", valamint a csalódottságra, ami sajnos jön magától, és nem kell úgy kivívni, mint például a tiszteletet. S most ugorjunk egy kicsit vissza jelen recenzió elejére azokhoz az értékekhez, amik meghatározzák számomra egy lemez minőségét! Tehát: gitármunka, az bizony pipa; a szólók és a riffek úgy emelkednek ki a dalokból, mint Ady a törpehadból, hiszen a két szólista, és a basszusgitárt kezelő Vera kisujjában ott van a húrnyűvés legtöbb iskolájának komplett tananyaga, ráadásul úgy tudnak együttműködni, hogy annak nem verseny, hanem tényleg konstruktív kooperáció a vége, új minőséget létrehozva a hol dallamos, hol virgázós-akademista elemekből. Dobok: pipa, a Sandoval tesó képes tartani a tempót a többiekkel, "svungos" játéka pedig plasztikus módon emeli ki a gitártémák rafinériába húzó komplexitását.  Dallamok/refrének: pipa. Ja, az nem. Vagyis de. Mert rohadt pipa vagyok, hogy ez az életművével kiemelkedő együttes jelenlegi albumán olyan refrénekkel állt elő, amiket egy középszintű thrash csapat is odébb rúgna, mondván, hogy nem eléggé kidolgozottak. Hiszen, ha egy vagy két-három szót ritmikusan, többször is elkántálunk, alkothatunk ugyan refrént, de leginkább az afrikai népzene törzsi táncaihoz, melyek azért elég messze állnak az amerikai power metal misztikus, összetett dallamokat is kedvelő közegétől.

Pedig a kezdő "Close To The Bone"-t még elviszi a lendület, örömmel töltve el a csapat szigorúbb énjét szerető szekciót, de az "Every Man-Any Man" sztenderd amerikai power kezdése már baljós jeleket villant: hiába a remek gitármunka – ami az ének helyett elcipeli a hátán a dallamot –, Bush fantáziátlan, ráadásul az önlopás tényét is megvalósító produkciója kiöli az instrumentális szekció által megteremtett feszültséget az egyébként jobb sorsra érdemes darabból. Ami pedig ez után kezdődik, arra nincsenek szavak, illetve vannak, csak nem biztos, hogy megfelelően decensek, hiszen a "Not On Your Life" négyszavas refrénjének dallamtalan ismételgetése nem méltó a csapat "régi nagy híréhez" – az egész olyan, mintha a gitárosok megírták volna a riffeket és szólókat, aztán Bush meg sz@rt volna az egészre, és bekántált valamit a sorok közé.

A következő "Hit A Moonshot" szintén egy darálós téma, még szerencse, hogy az énekes valahonnan a terem elfeledett sarkából előkapart egy régen ottfeledett zenei motívumot, bár aki ismeri a csapatot, azt ez sem fogja vigasztalni, mert a megtalált "remek" túlságosan poros ahhoz, hogy felnőjön az ismételten pazar szólóhoz.

S most akkor van értelme folytatnom? A "Buckeye" szellősebb megközelítése még akár jó is lehetne, ha Bush képes lenne valamennyi emocionális töltetet belevinni a szándékolt zenei hatásba, és azt még ki sem merem jelenteni, hogy mintha néhány hamis hang is becsúszott volna a többi közé, bár ezt lehet, hogy a süketség mondatja velem, amit a "Compromise" már többször elsütött megoldásai, és a refrén hiánya okoz – igen, frontemberünk itt már arra sem veszi a fáradtságot, hogy imitálja a dallamformálást, csuklóból odalökve a dal címét, ráhagyja a játékos, önmagát építő gitár- és basszusszólókra a munka nagy részét.

Hasonló a véleményem az "It's A Buzzkill"-ről is, ahol a monoton módon és kényszeresen ismételtetett dalcímből – igen, megint ez a refrén alapja – a verze próbál valami jobbat kreálni és az a dallamos gitárszóló, aminek hallatán az ember újra szembesül a hangszeresek és az énekes teljesítményének színvonalbeli különbségével. S hogy egy kis jókedvet is tudjak varázsolni a kritikai "hentelés" közepette, a "Throwing Caution To The Wind" riffjét az amerikaiak valószínűleg a P. Box "Ómen" albumának "Bukott Angyal" című szerzeményéből lopták, hiába, az underground és az internet csodákra képesek, még akkor is, ha az egyezőség valószínűsége közelít a párhuzamosok metszéspontjainak számához.

A lemez utolsó harmadára aztán sikerül kicsit feljebb tolni azt bizonyos lécet, hiszen a "Ladders And Slides" "hintázós", groove-os, talán-talán pszichedelikus varázslata és dallamvezetése végre megvillantja azt a muzikális érzékenységet, ami egy amerikai powert játszó együttesnél különösen becses érték, majd a "Bottom Feeder" törzsi dobokkal felturbózott, tökéletes riffjét legyilkoló, ismételten kínosan erőltetett refrén utáni zárás – Epilogue – végre a régisulis zakatolásban csen egy csipetnyi rockkos hangbalzsamot a fülekbe.

A leírtak ellenére mégsem mondanám, hogy menthetetlen az album, hiszen a power metal egyik lényegét jelentő instrumentális mutatványhalmaz tanítani való, inkább az elszalasztott lehetőség bosszanthatja az embert, mivel – az előbbiekből következően –  az "Emotion Factory Reset" akár egy jó album is lehetett volna. Volna. VOLna. VOLNa. VOLNA.

Garael