Kiadó:
Power Prog Records

Honlapok:
www.adamantra.com
facebook.com/Adamantra

Hát, adamantráék sem siették el a folytatást! A 2009-es bemutatkozó lemez (Revival) úgy lepett meg és borított föl, mint egy gyanútlan halászladikot egy Draupner-féle óriáshullám a nyílt óceánon. Aki nem tudja milyen az, nézze meg a Goerge Clooney főszereplésével készült "Viharzóna" (The Perfect Storm, 2000) című filmet. Mondjuk ez a gyöngém: a skandináv prog-power, jól definiált, SymphonyX-féle neo-klasszikus fölhangokkal. Ebben a stílusban utoljára az Anthriel talált el nagyon, amire szükségem is volt, mert az Adamantra ilyen-olyan problémák, énekesekkel való csiki-csukizás miatt öt évet váratott minket...

Az történt, hogy Tuomas Nieminen énekes az debütálást követően kilépett a bandából. Helyette leszerződtették a Silent Voicesből időközben kiábrándult Michael Hennekent, de valamiért csak nem akart az a fránya lemez elkészülni. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy Henneken kikerült a pikszisből, Nieminen pedig visszaigazolt a bandába, ami a kis, helyi Sound Of Finland kiadótól átkerült a Power Prog Records istállójába. Elhárultak tehát az akadályok, s így végre - lelkes előrendelőként - kezemben tarthatom azt a kiadványt (dedikálva és egy hivatalos póló társaságában), amelyre évek óta vártam.

Dramaturgiai értelemben elég rizikós - és ezt több külhoni recenzió is megjegyezte - hogy a lemezt egy közel 20 perces, epikus művel indítják. Lehetséges, hogy szerencsésebb lett volna ezt a "Lionheart" című opuszt az album végére tenni, de hál' Istennek jól összepakolt szerzeményről van szó, így a magamfajta stílus-elkötelezett hallgató figyelme egy percre sem lankad. A CD kilenc nótájából hármat (In The Shadow Of The Cross, Three, The Oracle) már korábbról ismerhettünk, hiszen 2011-ben (mintegy ízelítőként) elérhetővé tették őket honlapjukon. Ezek képviselik az album meghatározó irányvonalát: direktebb hangvételű, de aprólékosan kidolgozott, gazdag hangszereléssel és kórusokkal megtámogatott, az első korongnál valamivel keményebb muzsika lett a "Második fölvonás".

Kicsit bánatos vagyok amiatt, hogy az első lemezre is jellemző éles (treble heavy) hangzás összességében nem változott; egy kövérebb, melegebb sound sokat javított volna a közérzetemen. A hangszerkezelés tekintetében azonban nem lehet panasz, Panu Kiskola nem hogy kitűnőre államvizsgázott a Michael Romeo Tanszéken, de rögvest tanársegédi pozíciót kapott, és Christian Pulkkinen (röviden csak Chrism) billentyűs végleges csatlakozása is kifejezetten jót tett a bandának. A gitár-billentyű "verseny-szólók", ugye, csöppet sem ártanak az ilyen muzsikának. A bemutatkozással ellentétben itt a végére sem ül meg az anyag, sőt a személyes kedvencem éppen az albumot záró "On Ember Remains". Sommás és megkérdőjelezhetetlen ítéletem a következő: kétség sem férhet hozzá, hogy toplistás anyag!!!

Tartuffe