Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.outloud-rock.com
facebook.com/outloudtheband

Most, hogy a görög power ikon, a Firewind beláthatatlan időre jegelve lett (remélem, a bejelentés, miszerint Kelly Carpenter lesz az új énekes, csak "médiahack"), a két zeneszerző: Gus G. és Bob Katsionis ráér oldalági projektekkel foglalkozni. Gus G. az év elején jelentette meg sokszereplős szólólemezét (I Am The Fire), Bob Katsionis érdeklődése pedig egy javarészt instrumentális szóló anyag után (Rest in Keys, 2012) AOR/hard rock szerelemgyermeke, az Outloud felé terelődött, melyet 2009-ben gitártanítványával, Tony Kash-sel hívott életre.

Mára eldőlt, hogy mindössze két fix ember van az Outloudban, Bob Katsionis és Chandler Mogel énekes, mindenki más cserélhető, még Tony Kash is. A legmeghökkentőbb igazolás George Kollias, akit eddig a death metalt igen magas technikai színvonalon játszó Nile-ból ismerhettünk. Hogy kerül egy tőről metszett death metal dobos a szirupos dallamokat előnyben részesítő, AOR-bűvöletben alkotó Outloudba? Magam sem tudom, de az biztos, hogy ez is a legkülönbözőbb stílusok átjárhatóságát igazolja, valamint azt, hogy egymás leegyszerűsítő címkékkel való becsmérlése (gondolok itt olyanokra, mint "nyálas, geil csöpögés" vagy "dallamtalan, kásás robaj") értelmetlen. Katsionis alighanem úgy gondolta, hogy Kollias jelenléte kihagyhatatlan ziccer, így rögtön a lemezt nyitó nótában (Death Rock) kapunk egy vicces turmixot dallamos AOR klisékből, valamint death metalos kétlábgépes gyorsulásokból és torokhangokból. Érdekes...

A "Vegyük magunkat komolyan" cím talán azt sugallja, hogy most nagyobb erőbedobással dolgoztak, s ez annyiban mindenképpen igaz, hogy a lemez holtpontok nélkül, meglehetősen egyenletes színvonalú szerzeményekkel lett megpakolva. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy az erős mezőnyben az "It Really Doesn't Matter" című ballada, vagy a meglepő OMD földolgozás (Enola Gay) a leggyengébb láncszem. Egy majdhogynem észrevehetetlen epizódszerep erejéig (Toy Soldiers) föltűnik a lemezen Mike Orlando az Adrenaline Mobból, sőt akad egy instrumentális szerzemény is (Let's Get Serious).

Katsionis egyébként jókedvűen, biztos kézzel szólózgat, és ma már súlyos anakronizmusnak tűnő, csilingelő szintihangokkal réved vissza abba a korszakba, amikor még a festett, tupírozott haj és a flitteres cicanadrág volt a menő. Pufi hajból itt most nekünk csak annyi jut, amennyit Katsionis barátnőjén látunk, aki sokat sejtető pózban terpeszkedik a borítón. Ha a zene és a csomagolás retrográd jellegét vesszük alapul, a lemezcím végeredményben mégsem olyan találó, hiszen ezt szerintem nem lehet póker arccal végigjátszani, de végighallgatni sem...

Tartuffe