Kiadó:
Grundrecords

Honlapok:
www.pokolgep.hu
facebook.com/pokolgepband

Kukovecz Gábor eltökélt ember. Ez jó. Már ha eltökéltsége nem állít korlátokat a kreativitásnak, a kísérletezésnek, a művészi kíváncsiságnak. A Pokolgép maga a gitáros, még akkor is, ha a felállás instrumentális szekciója rég nem változott, az új lemez zenei világa azonban annyira jellegzetes és a régebbi időszakok riffjeire, dallamfordulataira hajazó, ami egyetlen, a különböző periódusokban állandóan jelen lévő ember zenei elképzeléseire utal.

Azt persze rögtön a kritika elején le kell szögezni, hogy Gábor kiváló gitáros, markáns zenei elképzelésekkel bír, melyek megvalósítása szakmai szempontból nem hagy kifogást maga után. A szövegek tekintetében azonban már érzek némi bizonytalanságot: a magyar irodalomból választott versek megzenésítése mellett ott vöröslenek az "ördög pajtás-féle" viccesnek szánt témák, melyek már 20 évvel ezelőtt is avíttnak és erőltetettnek tűntek – ez utóbbiból az új lemez szerencsére nem kínál mintát, az érzékenységgel megfogalmazott világlátás és az egzisztencialista gondolatok többek között Kukovecz Nikolettának köszönhetők – ez pedig mindenképpen örvendetes és dicséretes.

Sajnálom, hogy Tóth Attilával csak egyetlen lemezt sikerült kiadni – ebbe minden bizonnyal belejátszott Attila váratlan betegsége, amiből szinte újra kellett építenie önmagát – mind testileg, mind a hangját (lelkét) illetően. A vele készült album így, évekkel megjelenése után visszatekintve, nem érte el a Rudán-éra produktumainak színvonalát, és jóllehet, én írtam róla egy abszolút elégedett kritikát, ma már biztos nem lennék ennyire lelkes állapotban – blogtársaim helyesen mutattak rá már akkor is a hibákra, ebből is látszik, hogy az ember néha akkor is vak, ha süket. 😊

A "Vissza sose nézz" legfontosabb kérdése azonban az új énekes, a fiatal Kalapács József hangszínét szinte tökéletesen hozó Bánhegyesi Richárd teljesítménye volt: sikerül-e megugrania a nosztalgia uralta, ezért a torzításra hajlamos elvárásokat? Ha engem kérdeztek, igen, már ha a hasonlóság a koncepció része volt, ez azonban nem jelent különösebb értékteremtést, hallgasd csak meg az "Áldás" kezdő sikoly-parafrázisát, és egyből érteni fogd, mire is gondoltam. Richárd – jóllehet elő tudja csalogatni a Kalapács korszak vokális emlékeit – nem képes Rudán Joe vagy Tóth Attila nyomába érni, sem orgánumban, sem vokális tudásban, sem hangterjedelemben. Ez különösen a magasabb hangoknál "fülbeszökő", ahol az egyébként férfias tónus erőltetett, támasz nélküli bizonytalanságba megy át, ha azonban képes vagy ezen átsiklani, az összbenyomást tekintve korrekt, de nem kiemelkedő teljesítményt hallhatsz, ami jól illik a kornak megfelelő, modernebb hangzáshoz.

Nos, igen, a lemez hallhatóan súlyosabban szól, mint elődjei, a ritmusszekció gyakran idéz az angol vagy amerikai power eszköztárából, ami mellett az érdekes és a riffek közé tökéletesen illeszkedő Kukovecz-féle neoklasszikus elemek, szólók biztosítják a szakmai kalapemelést.

A dalokkal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak: azok, akik úgy szeretnének nosztalgiázni, hogy az érzelemközvetítés modern köntösben folyjék, minden bizonnyal elégedettek lehetnek. Én viszont úgy érzem, mintha a Rudán-éra lemezeit átfuttatták volna az AI erre felkészített platformjain - egy kissé szikárabb, keményebb szűrő alkalmazásával - , hogy aztán olyan végeredményt kapjunk, ami mindenben tükrözi a betáplált zenei világot, de különösebb újdonsággal nem szolgál. A riffek, dallamok, ha nem is tökéletes azonosulással, de jól felismerhetően a múltból táplálkoznak, még akkor is, ha arányukban az előbbiek javára billen a mérleg – és akkor itt utalnék vissza kritikám első bekezdésére: a markáns zenei elképzelések – még ha önmagukban kifogástalanok is – magukban hordozhatják a repetitív jelleget. Ezt persze lehet úgy kommunikálni, mint kiérlelt egyedi stílust, de ez a fajta önazonosulás nálam nem tud izgalomfokozóként működni, az ismerős környezetnek pedig minden szegletét bejártam korábban.

Gábor tiszteletreméltó vállalásai a magyar irodalom felé a lemezein elhelyezett feldolgozások, amiket most egy Pilinszky és egy Petőfi vers megzenésítése prezentál – ezek, mint mindig, most is tökéletesek. Biztos vagyok, hogy a Pokolgép már rég átugrotta azt a szintet, amikor egy-egy kritika befolyásolni tudná a rajongói attitűdöt: a fanok most is megkapták, amit szerettek volna, ráadásul modernebb köntösben, ez pedig még mindig elég ahhoz, hogy életben tartsa "tűz tombolását".

Garael