Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.dragonforce.com
facebook.com/dragonforce

Az 1960-ban elfogadott SI mértékegységrendszer alkotói között sajnos nem lehetett metál zenész: nem csak azon objektív oknál fogva, hogy még meg sem született a stílus, hanem mert mikroszkópos kereséssel sem találom meg a fémzene mértékegységét, ami köztudomásul a gitárszóló (hivatalos rövidítése GS, és ez igazán megtisztelő rám nézve, hiszen nevem angol sorrendű kezdőbetűivel tisztelegnek előttem, hiába, a DR kitermeli a maga hírességeit....). Vannak persze olyan szakadárok, akik szerint ez nem így van, mármint a gitárszólót tekintve, amiben rejtőzködhet némi igazság, és lehet metált hallgatni húrnyűvés nélkül is, de kérdem én, minek?

Szerencse, hogy a burleszk metál első számú képviselői úgy szólják, izé, szarják, vagyis szórják a szólókat, hogy nem bírom elégszer leírni a 10 sokadik hatványán megjelenő GS-eket: repülnek az ujjvarázslatok, mint Stan és Pan filmjeiben a torták,  felgyorsított iramban és permanens módon, de megértem őket. Akik így tudnak a hangszerrel bánni, azoknak igenis kötelességük túladagolni a zenei performanszt - lásd csak a lemez címét - aminek Malmsteen-i bántó élét remekül tompítja a humor és persze a sarokból visszarendelt énekes-billentyűs kettős (a dobosról nem is beszélve, aki szerencsére nem japán, hanem új. Illetve olasz.)

A fiúk tehát ott folytatják, ahol legutóbbi lemezükön abbahagyták, meglepetés egy szál se, talán csak a dallamok lettek még ragadósabbak - ha már tortákról beszéltünk, ez így helyes -, és a folyamatos computer-zenébe oltott iramot csak néha-néha lassítják szélsebes vágtából egyszerű rohanásra, azt is csak egy-egy szerzemény keretén belül, amúgy színesítésként. Ezt pedig jól teszik, hiszen a kissé egybefolyó dallamoknak sikeresen adnak így karaktert, lásd vagy halld a "Symphony Of The Night" elragadó neoklasszikus pihegését, vagy az igen jól sikerült, a billentyű által némi vintage ízt kapó "The Sun Is Dead"-et. A Helloween hatása persze letagadhatatlan, hiszen az ötletes tempóváltásokkal dobálózó "Defenders" riffje  valahonnan az ős tökfejes "Savage"-ből ered, bár kedvenc csapatom talán soha nem vetette el ennyire a sulykot (ami 6 GS-sel száguld, aki nem hiszi, mérje utánam).

Sárkányosék dicséretes szokásukhoz híven egyébként jó pár poént elhelyeztek az albumon, mert az "Extraction Zone" inkább hasonlít egy Commodore ős-játék prüttyögéses zenéjéhez - talán az is -, mint egy power sablonokba beleiramodott metál slágerhez, ami persze nem baj, én jót röhögtem rajta. Nem úgy, mint az első hivatalos bónuszon, amivel Johnny Cash "Ring Of Fire" klasszikusát gyalázzák meg, még szerencse, hogy habitusukhoz híven kamaszfiúkhoz méltó sebességű menetben - fiúk, ennek a gyors elsülés mellett felsülés is lett a vége, hiába, ez van.

Ha ezt az albumot egyébként a tehetséges, de kissé jellegtelen hangú énekes helyett - akinek produktumát a vendég Trivium pacsirta sem tudja a klasszis ligába lökni - a valamikori vokalista meghallgatásokon kiszórt Daniel Heiman énekli fel, valszeg leborulok, mert minden megvan benne, amit szeretek a metálban, így azonban csak seggre tudok csüccsenni: a rohanó csapat produktumának szelétől. Meg persze a tortától, ami jól pofán csapott...

Garael