Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.whileheavenwept.com

Az underground – majdnem azt írtam, hogy sznob, de Kotta kollégámtól ez az attitűd messze áll, lévén, hogy a thrasht szereti, amihez általában egy más jelentéstartalmú jelző társul – metál világ új üdvöskéje olyan eleganciával hömpölygött be a köztudatba, amire két egység Frad Astaire-nyi táncos sem lenne képes. Bekategorizálhatatlan zenéjük ugyanis megoldotta a fából vaskarika ősi talányát, és a metál zenébe integrált finom érzékenységgel olvasztotta egybe az egymásnak első gondolatra teljesen ellentétes stíluselemeleket; mindezt úgy, hogy a zeneiség egy pillanatra sem lett alárendelve a művészi koncepciónak. Nem, kérem, itt a műfajok szabad ecsetkezelésének következtében nem valami absztrakt képet kaptunk, amiről mindenki azt gondol, amit akar – az őszintébbek egy frissen kitermelt trágyakupacot –, a WHW alkotói fókuszában mindig is a közérthető dallamok játszották a fő szerepet, melyeknek megértéséhez nem kell két zeneakadémiai diploma – talán egy fél sem –, mégis, a kész produktum vitathatatlanul sugározza azt a fajta értéket, ami kiválóan alkalmas a könnyűzene kifejezés létjogosultságának negálására.

A legújabb album talán még a korábbiaknál is szélesebb spektrumát tárja elénk a merített stílusoknak, műfajoknak, és a (ki)használt muzikális eszköztárnak, ezzel együtt monokrómabb is, mint korábbi társai. Az eddigi tökéletes egyensúly ugyanis kissé megbomlott, és a banda lényegét eddig is alkotó érzelmi hullámzás cunamiként borítja el a metál reményvesztetten kapálózó súlyosságát. Oké, értem én, hogy vannak líraibb korszakai egy alkotó művésznek, de ha a lemez nagy részében úgy érzem magam, mintha a betépett és lelassult Richard Clayderman koncertjén lennék, akkor ott baj van. De tudjátok mit, nem is baj! Mert lehet, hogy több az elmélázó, szentimentális pillanat a számokban, mint egy dupla Scorpions ballada-válogatáson, de a fiúk által brandbe öntött hangulat így is olyan erővel tör elő, ami – számomra – pótolhatja a doomos mélabú cammogásra késztető ólomcsizmáit.

Metálos pillanatokból tehát kevés van, és aki a csapatot eddig a black-doom-epikus fémmegmozdulásaiért szerette, az az esetlegesen bevezetendő internetadóval terhelten is letöltheti a neki tetsző számokat: biztosíthatom, nem fog a gatyája is rámenni. Az extrém metallal kacérkodó "Icarus And I/Ardor", és a "The Memory Of Bleeding…" ilyen irányú megmozdulásain kívül ugyanis a már leírtaknak megfelelően a merengős, zongorás megoldásoké a főszerep, és el tudom képzelni, hogy a sokadik könnyfakasztó melódia szinte kényszeres többszöri ismétlésénél önkéntelenül is a tovább gombra ugrik a hallgató keze, pedig a dallamok repetitív sorjázása eddig is a csapat védjegye volt. Persze az is lehet, hogy az angyalok petíciót nyújtottak be az alkotóknak az érzelgős – sőt, néha már-már modoros – pillanatok számának növeléséért, hadd legyen mit megkönnyezni: ennél többet valószínűleg csak azok az ősrajongók fognak zokogni, akik súlyos metál csapatként tartották eddig számon a fiúkat.

Lehet, hogy rossz az analógia, de a WHW úgy járt, mint az egységes színvonal másik zászlóshajójának számító Threshold, akik úgy döntöttek, a dallamokat ezúttal egy új stílus, a relax-metál megalapításának szentelik, ami akár sikeres is lehetne, ha a célközönség nem aludna be a lemez közepén. De még mielőtt mindkét csapat rajongói a véremet kívánnák, gyorsan le kell szögeznem, hogy negatívumról szó sincs – vagy csak kis mértékben –, mert a dalírói kvalitás, a hangszerelés megoldásai, valamint a felhasznált eszköztár – igen, valahogy így kell a szimfonikus és klasszikus kórus lehetőségekkel élni – bőven elviszik hátukon a lemezt. Hogy hová? Hát a figyelemre méltó idei produkciók előkelő porondjára.

Garael