Kiadó:
Parlophone UK

Honlapok:
www.pinkfloyd.com
facebook.com/pinkfloyd

Nem gondoltam volna, hogy valaha alkalmam nyílik még egy vadonatúj Pink Floyd stúdió soralbumról írni ezen az oldalon. Ez lehet a világ egyik legnagyobb megtiszteltetése; nekem főleg az, mivel mega-hiper-szuper-giga rajongó vagyok! Emlékszem, amikor először föltettük a "Wish You Were Here" lemezt a bakelit lejátszó korongjára, szertartásosan ráengedtük a tűt, és a varázslattól földbe gyökerezett a lábunk! Az igazán döbbenetes az, hogy ez az élményem még ma is megvan, az x ezredik hallgatás után is.

Nem tartozom azok közé (mint pl. a nagyszájú Mike Portnoy), akik azt állítják, hogy Roger Waters nélkül nem Pink Floyd a Pink Floyd. Az biztos, hogy ott valami végleg elromlott, de akármilyen zseniális a "The Wall", addigra már teljesen elburjánzott Waters egója, a "The Final Cut" pedig már egy durván önismétlő, dagályos soundtrack anyag lett - minden emberi megfontolás szerint egy Waters szólólemez. Tagadhatatlan, hogy az "A Momentary Lapse Of Reason" is szólólemeznek indult, de végül (Mason és Wright bevonása után) Gilmour mégis egy Pink Floyd klasszikust tett le az asztalra; a "The Division Bell" pedig még jobban is sikerült. Amit olyan nóták hallgatásakor éreztem, mint a "Learning To Fly" vagy a "Coming Back To Life" nem volt fogható csak a '70-es évek legendás lemezeinek élményéhez - ha valamelyest el is maradt tőlük.

Természetesen 1994 óta én is sokszor álmodoztam arról, hogy lesz még folytatás, de Richard Wright halála után minden reményt elvesztettem. Gilmour is ebben a szellemben nyilatkozott, így teljesen váratlanul ért, amikor fölröppent a hír, hogy 20 év szünet után új albumot adnak ki. Azután szépen-lassan kiderültek a részletek. Valójában új albumról szó sincs, a "The Division Bell" jam-sessionjeinek utólagos kozmetikázása, kiegészítése történt, amelynek során kb. 20 óra eredeti fölvételt válogattak, daraboltak, újrarendeztek, csinosítottak, turbóztak föl.

Az eredmény kétségkívül érdekes, nagyon Pink Floydos, de végtelenül esetleges. Teljes egészében instrumentális, ambientes hangulatú - hogy ne mondjam! - fércmunka! Az ember képtelen megszabadulni attól az érzéstől, hogy egy ígéretes dal intróját hallgatja, de valamiért a dal csak nem akar elkezdődni! Egyszerűen képtelen vagyok megérteni a külföldi kritikusokat, akiknek többsége szerint ez jobb, mint a "The Division Bell". Hol? Melyik univerzumban?

A lemezt záró egyetlen kerek-egész, énekes szerzemény, az egyébként bájos "Louder Than Words" bebizonyítja, hogy ebből a 20 órányi ötlethalmazból lehetett volna rendes dalokat is gyúrni, bár az kétségtelen, hogy azokhoz nehezen lehetett volna Wright eredeti billentyűjátékát fölhasználni. Valamit valamiért...

Kimondom tehát: ezt nem szabadott volna Pink Floyd soralbumként kiadni! Nem és nem! Ugyanakkor nagyon szép meglepetés lett volna a rajongóknak egy exkluzív válogatás "box" bónusz CD-jeként. Értem én, tisztelgés ez az egykori barát, kolléga, kivételes muzsikus, Richard Wright emléke előtt, de nem lehetett volna úgy megoldani, hogy közben a legendás Pink Floyd névhez is minden tekintetben méltók maradjanak?

Tartuffe