Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.the-scorpions.com

Ennyi könny még nem folyt le rockzenei blogoldalon, amennyit Tartuffe kolléga sírt el afeletti bánatában, hogy mennyire egyedül is maradt: még szerencse, hogy terhek hordásának tapasztalataiban barátunk főnöke máig az etalon, úgyhogy nem hiszem, hogy ne lehetne még egy lapáttal azokra a roggyant vállakra pakolni… No, de nehogy oldalunk váljék a mellüket verdeső mártír hajlammal rendelkező kozák atamánok kedvenc továbbképzési fórumává, gyorsan besegítek – nem, nem azért, hogy könnyítsek kollégám terhein, cipeli ő őket boldogan tovább – pusztán a szakmámból eredő lovagi attitűd miatt, amit, mit tehetek róla, rám osztott az ég.

Kezdjük tehát az egyik legpatinásabb elmaradásunkkal, a Scorpions régi-új albumával. Az előzményekről nem akarok sokat írni, aki szereti a csapatot, az úgyis tisztában van a lemez megszületésének körülményeivel, aki meg nem, az utána tud olvasni. Mivel itt aztán tényleg klasszikus bandáról van szó, nem is érzem magam elég bátornak ahhoz, hogy önállóan recenzáljak – nekem nem olyan erős a vállam, ugye, mint a roskadásban is Atlaszként magasló Tartuffe-nek –, így egy másik klasszikus(pár)t hívok segítségül, a délutáni "B" TV-k koronázatlan királyait, Bud Spencert (BS) és Terence Hillt (TH). Emlékeztek még a "Különben dühbe jövünk" klasszikus jelenetére, mikor az összetört Buggy helyett egy csapat bőrbe öltözött motoros vagány jelenik meg, amire kedvelt párosunk eljátssza, hogy a nagy semmi helyett mégis kedvelt autójukat kapják meg? Nem? No, akkor egy kis segítség:

"– BS: Ááá, ez aztán igen, gyönyörű darab, pontosan olyan, mint a régi volt. És vadonatúj!

– Motoros: Ilyet akartatok, ugye? Pontosan ugyanolyan, mint a régi volt. Piros, sárga tetővel. Csak kérni kellett, és a főnök már küldte is. Na, próbáljátok ki nyugodtan.

– BS: Hmm, mondd csak, neked tetszik?

– TH: Nem is tudom… Egész jó, de, de… én valahogy… egy kicsit inkább… szóval érted...

– BS: Ahogy mondod!

– Motoros: Úgy látom, nektek semmi sem elég jó!

– TH: Nem, csak úgy érzem, valami nem stimmel."

No, és innentől beindul a pofonláda, én meg nem győzök csodálkozni, hogy a film rendezője milyen pontosan számba – tollamba, klaviatúrámba – adta azokat az érzéseket, melyek elfognak a "Return To Forever" album kapcsán. Mert igaz, hogy a felújított, annak idején az asztalfiókba tett dalok – az újakkal egyetemben – tökéletesen idézik a csapat legsikeresebb korszakának minden báját és rafinériáját, mégis hiányzik valami… talán az a szikra, ami annak idején képes volt lángba borítani az arénákat és a rajongók lelkét, hurrikánként söpörve el minden tényezőt, ami a siker útjában állt. Hiába hát az átdolgozás, a fazonalakítás, a kornak megfelelő hangzás-szteroid: a dalok alapja bizony maradt, ami volt, vagyis egy olyan színvonal képviselete, ami nem ütötte meg annak idején a korszakalkotás mércéjét. És ez bizony hallatszik is, hiába minden pompa és csillogás, a régi sablonok újrapolírozása és felturbózása. Lehet, persze, hogy ha a "Sting In The Tail" – ami ugyanilyen összefoglaló jelleggel, de mondjuk ki nyíltan, egy árnyalattal magasabb minőséggel idézte meg a csúcskorszakot – nem olyan erős, mint amilyenné vált, vagy ha ezen album jön ki az "utolsó munka" pszichológiai értéknövelő kamujával, most nem fanyalognék, de mit csináljak, ha sokadszori lejátszással sem tudom pazar minőségűre hallgatni a lemezt, és a dalok inkább idézik bennem a kiváló másolat-gyártó iparos képét, mintsem a géniusz mágikus erejét. Ha pedig ezzel a véleménnyel fejemre vonom a hívek haragját, nem marad más hátra, mint kedvenc Spencer-Hill párosom vállai mögé bújni, ha már Tartuffe kolléga éppen foglalt a blog megmentése miatt.

Garael