Kiadó:
Nuclear Blast, Roadrunner

Honlap:
www.nightwish.com

Tuomas Holopaien unja a metált. Ott még nem tartunk, hogy zavarja is, ahhoz túlontúl bedarálta őt a Nightwish nevű életre keltett Gólem, illetve filmes és filmzenei próbálkozásainak relatív sikertelensége nem kíván jobb alternatívát ahhoz, amit igazán szeretne csinálni. Mert a mostani album "grandiózusságában" – ehhez a jelzőhöz még visszatérek – azt hiszem, hogy a csapat eddigi csúcspontja, melyen a metal bizony a másodhegedűs szerepét tölti be, olyan untermanét, ami jó eszköz a szimfonikus hangszerek aláfestésére, kiteljesítve azt a filmzenei tónust, amit a szintibe csomagolt orchestra nem tud nyújtani.

Pedig milyen jó alkalom lett volna az új énekesnő, a rajongók által is elfogadott Floor Jansen belépése arra, hogy a Nightwish visszatérjen, no, jó, visszakacsintson a korai albumok egyértelműen fémesebb megközelítésére, ahol a szimfonikus hatást nem bő lére eresztett filmzenei szaft szolgáltatta, hanem Tarja operaénekesi vokalizálása. A "Once" óta tartó minimalizálódási folyamat – igen, a grandiózusság mellett ez a másik fő jellemző – azonban jelen albumon is tartja magát, sőt, a fordulatok egy része már ismerősként is köszön a hallgatóra. Egyszerű, kőbe vésett, primitív riffek, a szólók még jelzésértékűre sem vett hiánya, ahol a zenei rafinériát a szintetizátor által mindent elborító szimfonikus hangzáskép próbálja pótolni – nos, ez van, akinek elég, nekem momentán már nem.

Térjünk azonban egy kicsit ki az új énekesnőre, a rajongók által is állva üdvözölt, és predesztinációjában sikerre ítéltetett Floor Jansenre. Lehet, hogy én vagyok süket, de akkora színvonalbeli különbséget nem hallok a bukott, és csúnya módon kirúgott Anette Olzonhoz képest. Oké, néha Floor képes operásra venni a hangját, de alapvetően ugyanolyan csilingelő, iskolázott szoprán, mint elődje volt, – aki a metalos közvélemény ellenére igenis képzett és tehetséges vokalista – ráadásul annyira hátra keverve énekel, hogy néha nem tudom megállapítani, most a hangszerek zengenek, vagy az énekesnő hangja? Lehet, hogy tévedek, de én kissé elhibázottnak érzem a hallhatóan visszafogott stílust, amit csak néha magyaráz a dalok jellege, valamint hangulata, és a keményebb számokban kedvem lenne Floorra rákiáltani, hogy "ereszd már ki a hangod, babám!" – persze csak akkor, ha nem tudnám az illemet, és jobban értenék a zenéhez, mint Tuomas.

Mindezektől eltekintve tetszik az album. Mert szórakoztató, a rengeteg hangszeres-filmzenés ötlet egymásra halmozása ellenére is azonnal fogyasztható, és mert Tuomas tökéletesen tudja, hogyan kell slágert írni úgy, hogy ne mártózzunk meg a giccs-szirupban. Talán nem is volt rossz megoldás a metal hangszerek alárendelése, komplementer jellegük nem engedi a zenei katyvasz eluralkodását és a gagyi-faktor ugrásszerű növekedését, a szokásos kelta folkzenei hatások pedig szépen illeszkednek a kialakított motívumképbe, ami igazából csak a lemez epikus záró számában ölt olyan mértéket, amit már nem tudok akceptálni, és amire ráaggaszthatom a parasztvakítás jelzőt. Hisz ne mondja nekem senki, hogy szükség van egy alapvetően pop-metal lemezen – furcsa így leírni ezt a szót, de valahogy illik az egész lemezre – 24 percben elmesélni az evolúciót, és amelynek jó, ha a fele értékelhető zenei rész, a többi egy National Geographic természetfilmből, és Bergman: Suttogások és sikolyok c. drámájából lett kicsórva, abszolút feleslegesen és bosszantó módon.

Optimistább, barátságosabb album az EFMB, mint elődje volt, és talán olyan zenei mérföldkő lesz a csapat életében, mint amilyennek annak idején a "Once" bizonyult. Bennem azonban felvetődik a kérdés, hogy innen hogyan tovább, mert ebbe az irányba már nincs hova menni – talán konzultálni kellene a stílus két másik nagyágyújával, a meghasonlott Rhapsodyval az új stratégia megalkotásához. Persze abban biztos vagyok, hogy ha minden így marad, ahogy most van, úgy is jó lesz.

Garael