Kiadó:
Cherry Red

Honlapok:
www.jettblackuk.com
facebook.com/JETTBLACKUK

A filmkritikusok (szegről-végről "kollégáink") használnak egy angol kifejezést, amit nagyon nehéz lefordítani. A "suspense" minden valamirevaló kalandfilm velejárója, s lényege a néző lépcsőzetes, kis etapokban adagolt beavatása a történetbe, amelynek segítségével a készítők a végletekig fokozzák a feszültséget. Nos, erre most sem időm, sem kedvem. Egyszerűen és halogatás nélkül megmondom a tutit: amilyen dögös, dallamos és fogós volt a brit Jettblack előző lemeze (Raining Rock, 2012), olyan nyűglődő, identitászavaros és unalmas a "Disguises".

Nem tudom, mikor csalódtam utoljára ekkorát egy zenekarban! A Jettblack lerúgva a jól bevált Def Leppard, Skid Row hatásokat, elkészített egy - nem is tudom, minek nevezzem!? - art rock nyavalygást. Hallatszik, hogy az énekesben és a zenészekben is ott van potenciál, de momentán vagy merőben új stílust keresnek (nem túl sok sikerrel), vagy az új producer erőltette rájuk ezt az idegesítő, "jajj, de ciki már a metál!"-attitűdöt. Az tény, hogy Dan Weller helyett ezúttal James Loughrey (Manic Street Preachers, Björk, Skindred) producer és hangmérnök vezette a munkálatokat. Ha hallgatnak rám, még ma kirúgják a fickót (talán tisztán pedagógiai jelleggel le is kevernek neki egy pár pofont), és soha többé nem teszik be a lábukat a kelet-londoni Strongroom stúdióba.

Jon Dow és Will Stapleton, akik eddig ontották magukból a hard rock slágereket, most egyetlen valamire való nótát, egyetlen megjegyezhető dalfoszlányt sem írtak. Már a béna borítóról sejthettem volna, hogy komoly baj van, de a "Raining Rock" emléke még fűtötte bennem a bizakodást. Remélem, a "Disguises" - ahogy a neve is sugallja - csak egy álarc, amit mihamarabb levetnek és James Loughrey asztalára hajítanak: "Foglalkozzál Te csak a Mániákus Utcai Prédikátorokkal, és ne üsd bele az orrod olyasmibe, amihez nyilvánvalóan nem értesz!" - fölkiáltással.

Tartuffe