Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.michael-kiske.de
www.amandasomerville.com

Kedvelem Amanda Sommerville-t. Nem csak MILF kinézete miatt – azért másként –, hanem hangjáért, ami egyenes vokális leképeződése küllemének: telt, érzékiséget sugárzó, nőies varázslat, amibe az egyszeri férfiember olyannyira szeret rabul ejtődni.

Irigylem Michael Kiskét: naná, nem elég, hogy a színtér egyik legjobb torkával rendelkezik, másodszorra vívhatja vokális párbaját a Trillium énekesnőjével, bár jelen lemezen nincsen szó semmifajta vívásról, netán egyéb haddelhaddról: Misi barátunk az elejétől fogva letéve a kesztyűt lovagias módon pusztán asszisztál, így akik az első rész egyenlő szereposztására vágynak (és tulajdonképpen Sommerville-t hangszerkesztő programmal vágnák ki a dalokból), azok most csalódhatnak. A lemez ugyanis egy ál-Amanda szóló, amibe kis túlzással Kiske háttérvokalistának szegődött, úgy elbújva partnere hangja mögé, hogy néha már meglepődünk, mikor barátunk egyedül ereszti ki – tegyük hozzá, csodálatos –, ám eléggé hátrakevert hangját.

Kezdő vallomásom fényében persze nem vagyok elkeseredve, bár igazán jelezhették volna az aszimmetrikus felállást, így az első pár hallgatás után nem kerestem volna Kiskét a rekettyésben, de oda se neki, mert a dalok jók. Ehhez persze kellettek a rutinos alkotók, a Frontiers kiadó legyártott termék-előállító prototípusa, Magnus Karlsson, aki úgy szórja a műfaj-sztenderdjeinek megfelelő, simává csiszolt paneleket, mint Terminátor a filmre adagolt halált, valamint Matt Sinner, aki pedig álmából felkeltve is képes egy egész diszkográfiányi slágert leakasztani – gondolom elalvás előtt Xanax helyett melódiabetikumot szed. Az egyetlen csavar a történetben a dobos kiléte, aki a szokásostól eltérően egy hölgy, helyreállítva a bandában az ivararányt, sőt némi vokális támogatást is nyújt, már ha két ilyen énekes mellé szükséges az ilyen.

Mit is lehetne írni a lemezről? A szokásos minőségű, ám izgalommentes kiadói termék, ahol a minőségmérésnek magasak az elvárásai: szívinfarktust nem fogsz kapni a meglepetéstől, de jól szórakozhatsz, ha végighallgatod a sláger-computerbe táplált adatoknak megfelelően kiköpött dúdolni valót, már ha nem untál rá a számos, előző években fogant és hasonló recept szerint készült Frontiers adagba. Az instrumentális teljesítményért sem lehet panasz, hiszen Karlsson remek gitáros – szerintem jobb hangszeres, mint dalszerző, legalábbis sokrétűbb –, Sinner pedig ebben az egyen hangzásban úgysem kap sok szerepet. Nem tudom egyébként, ki, hogy van vele, de én azért a producerek helyében csak megkockáztatnék pár olyan momentumot, ami kicsit kimozdítaná a lemez dalait a szabálykövetésből, anélkül, hogy kockáztatnának valamit: a sztenderd AOR billentyűhangzásba néha egy kis hammondot csempészve, vagy az énekesek komfort-zónáján túli, színesítésként alkalmazott keményebb gitár riffel nagyot tudnának lendíteni a színvonalon. Ott van például a lemez egyik legdinamikusabb tétele, az "Open Your Eyes": ha a dobos hölgy rá mert volna kicsit lépni arra a fránya kétláb-dobra – ami Frontiers birodalom diktatúrájában ugye elképzelhetetlen szabadosság, amolyan liberális, megbocsáthatatlan elhajlás –, és a gitárokból egy kis kraftot is kieresztene Karlsson, máris egy echte korai Helloween dalnál tartanánk, amitől úgy alélnának el a tökfej fanok, mint kezdő mazochista a bunkósbo(l)tban. E nélkül azonban azt kell, hogy mondjam, nekem ugyan tetszik az album, de meg fogom azokat is érteni, akik egy újabb rutin munkának tartva a gitárok zúzása helyett csak a kassza kikényszerített csilingelését hallják – már ha lehet ilyenről beszélni egy koncerteket kerülő formáció esetében.

Garael